2015-ben Joshua Coombes fodrászként dolgozott egy divatos londoni szalonban. Egy délután, amint épp hazafelé tartott, megpillantott az utcán egy ismerős hajléktalant. A középosztálybeliek rutinja azt kívánta volna tőle, hogy tegyen úgy, mintha észre sem vette volna. Ez jól bevált gyakorlat: ha úgy teszünk, mintha láthatatlanok lennének, nem rontják el az összképet.

Joshua nem így tett. Odament a férfihoz és beszélgetésbe elegyedett vele. Megkérdezte, hogy van, aztán eszébe jutott valami. Mivel nála voltak a munkaeszközei, felajánlotta a hajléktalannak, hogy itt és most levágja a haját.

Ugyanarra gondolunk? Egy hajléktalannak biztos nem az a legégetőbb problémája, hogy mennyire trendi a frizurája. Igaz. De ássunk mélyebbre, mert az instant hajvágás ennél jóval többről szólt.

Figyelem és törődés. Egy hajléktalan nagyon sok mindent nélkülöz. De talán ezek hiánya lehet a legfájdalmasabb. És Joshua a hirtelen felindulásból elkövetett ollózásával pont ezt adta meg a férfinak. Persze ne becsüljük alá annak jelentőségét se, mennyit számíthat a rendezettebb külső abban, hogy az illető újra embernek érezhesse magát.

Joshua spontán ötlete lassan szokássá cseperedett. Az ideje egy részét rutinszerűen arra szánta, hogy levágja a hajléktalanok haját. Közben pedig kérdezgette őket, elmeséltette velük a történetüket. Majd létrehozott egy Instagram profilt, ahol előtte-utána képeket posztolt hajléktalan kuncsaftjairól és megosztotta a történetüket.

Aztán egy napon úgy érezte, többet kell tennie. Nyakába vette a világot és az ezt követő hónapokban 14 európai, amerikai, indiai és ausztrál városban fordult meg, hogy a hajléktalanoknak adja az idejét. Az így szerzett tapasztalataiból született a “Tégy valamit a semmiért” című könyve. Az Instagramon pedig ma már 150 ezer követője van.

Tanulság? Nem bonyolult. Bárki tehet valamit, függetlenül attól, hol van és mivel foglalkozik. Meg talán az, hogy ne becsüljük alá a segítség erejét, érkezzék bármilyen formában is. Ha meg kellene neveznünk valakit, akire egy hajléktalannak szüksége lehet, valószínűleg nem Zsidró Tamás vagy Hajas László jutna először eszünkbe.

És mégis. Minden segítség számít. Mert minden segítség magában hordozza a figyelem és a törődés üzenetét. Ezeknek pedig van egy varázslatos tulajdonsága. Nemcsak annak tesznek jót, aki kapja. Annak is, aki adja. Nehéz lenne megmondani, hogy az önkénteskedése Joshuának adott többet vagy a hajléktalanoknak.

A Markunionnál következetesen igyekszünk tenni valamit a “semmiért”. És ugyanerre biztatunk minden vállalkozást. Mert egy vállalkozás helyzeti előnnyel indul, ha figyelemről és törődésről van szó. Nem elsősorban azért, mert az anyagi forrásai túlmutatnak az átlagemberén. Sokkal inkább a társadalmi státusza, a reá irányuló figyelem, a kapcsolati rendszere miatt. Egy vállalkozás potenciálisan nagyobb hatást képes elérni, mint az egyén.

Ez nem is kérdés. A kérdés sokkal inkább az: miért tenné? Nem elég társadalmi felelősségvállalás, hogy munkát, megélhetést biztosít a dolgozóinak? De, tulajdonképpen elég. És mielőtt még bárki is úgy érezné, hogy kutya kötelessége lenne jótékonykodni csak azért, mert a saját munkájával, időt, energiát nem kímélve felépített egy vállalkozást, érdemes tisztázni valamit!

A társadalmi szerepvállalás nem kötelesség, hanem lehetőség. Ne azért tegyünk bármit is, mert muszájnak érezzük! Azért tegyük, mert megtehetjük. Azért tegyük, hogy megtapasztaljuk, mennyire felemelő érzés úgy tenni valamit, hogy nem várunk viszonzást. És ha ez ennyire felemelő, az talán annak a jele, hogy ez nagyon is emberi. Van rá egy szavunk is. A nagylelkűség. És érdemes feltenni magunknak a kérdést: van-e bármi, ami többet tesz hozzá a jóllétünkhöz, mint az, ha nagyobbnak érezzük a lelkünket?