Márai Sándor híres definíciója szerint sétának kizárólag az minősül, amikor nem megyünk sehova. Elgyalogolhatunk a boltig, a munkahelyünkre, a gyerekért az oviba, ami nagyon egészséges és környezettudatos. De ezek egyike sem séta. Amikor sétálni megyünk, akkor csak úgy elindulunk. Talán tudjuk, merre. De ez a “merre” nem vezet sehova. Csak majd haza.

Régen az emberek sokat sétáltak. Volt, hogy a vasárnap délutáni séta legalább annyira protokollárisnak számított, mint manapság a kedvenc sorozatunk darálása a Netflixen. Vagy a Facebook hírfolyamunk rutinszerű ellenőrzése. Tényleg csak egy percre pillantok rá. Jézusom, már ennyi az idő?

Persze, mi szerencsések vagyunk. Elődeinknek meg… hát, elég nyomorult életük lehetett. Se Netflix, se Facebook. Mit tehettek volna? Kínjukban sétáltak. Primitív, barbár módja a szabadidő eltöltésének. Szépen felöltözve céltalanul lődörögni a városban, csak úgy nézelődni, ismerősökkel találkozni az Instagram filterjük nélkül… Beszélgetésbe elegyedni velük, ahelyett, hogy csak lájkolnánk és gifeket küldenénk, ahogy a civilizált emberek csinálják… Már a gondolat is hátborzongató. 

Micsoda? Hogy akkor még nyugodtabbak voltak az emberek? Na ja. Könnyen voltak  nyugodtak. Hol volt nekik annyi stressz az életükben, mint nekünk? A világ egyszerre őrült meg és fordult ki magából. Ez dől mindenhonnan. Elég csak megnyitni a Facebook-ot vagy felmenni bármelyik tetszőleges hírportálra. Aztán ott a híradó. De még a filmek többsége is. Mindenhol tombol az erőszak. Még az utakon is. Indexelni nem tudunk, büntetőfékezni igen.

Hogy menjünk inkább sétálni? Csak úgy, céltalanul bele a világba? Nézelődjünk meg beszélgessünk? És még a telefonokat is hagyjuk otthon? Nem sok ez egy kicsit? Úgy értem: elég meredek. Deee… Lehet, hogy megpróbáljuk. Csak nehogy kiderüljön, mert az irtó ciki lenne. Remélem, nem találkozunk ismerősökkel. Ja…? Hogy ők is sétálnak?