(Olvasási idő: 3 perc)
Ha a 24 órából, amit alanyi jogon mindenkinek kiosztanak, levonjuk az alvást, az ingázást az otthonunk és a munkahely között, valamint a kötelező bevásárlással és a tisztálkodással töltött időt is, akkor azt kapjuk, hogy az aktív életünk kb. 70%-át a munkahelyünkön töltjük. Ez sok. Hogy mennyire tűnik túl soknak, az nagyrészt azon múlik, hogy érezzük ott magunkat.
Ezért tűnne annyira magától értetődőnek, hogy minden lehetőt megtegyünk a munkahelyi közérzetünk javítása érdekében. Sem a családtagjainkkal, sem a barátainkkal nem töltünk annyi időt, amennyit a munkatársainkkal. És ha a rossz szomszédság török átok, akkor a fagyos (vagy éppen indulatoktól fortyogó) munkahelyi légkör micsoda?
“A munkahelyre nem barátkozni járunk”
Talán az egyik leginkább félreértett munkahelyi toposz. Persze, hogy nem azzal a céllal megyünk oda! De ha már ott vagyunk… Nem kellene mindent elkövetnünk annak érdekében, hogy – ha nem is baráti – legalább barátságos közeg legyen?
Talán a szavakon való nyargalászásnak tűnik, de meggyőződésünk, hogy van minőségi különbség a “dolgozó” és a “munkatárs” között. A dolgozókat nem köti össze semmi. A munkatársak viszont társak. Benne van a nevükben is. A nagy kérdés tehát ez: hogyan lesz a dolgozásból társas viszony?
Mit tud a közösség, amit egy munkahely nem?
Próbáljuk meg összefoglalni, mi teszi a közösséget! Nem biztos, hogy a lista hiánytalan, de a lényeget lefedi:
- közös célok
- kölcsönös felelősség (törődés)
- informális kapcsolatok (egymás megismerése)
Ha ez a három jelen van, megérdemelten és büszkén tehetjük ki a közösség táblát a bejárat fölé. Persze nem fekete-fehér fogalmakról beszélünk. Valamennyire közösek a célok, valamennyire törődünk egymással, valamennyire érdeklődünk egymás iránt. Minél jobban, annál nagyobb betűvel írhatunk arra a táblára.
De mitől jelennek meg ezek a tényezők és indulnak sarjadásnak? Erről megint születhetne szakdolgozat (néhány ezer biztos született is), de egy feltételt muszáj kiemelnünk a lehetséges akármennyi közül: a bizalom. A bizalom a hal a közösségi halászlében. És bár a Michelin csillagos végeredményt nem garantálja, azt igen, hogy nélküle biztosan nem lesz halászlé.
Majd a főnök megoldja!
Egy másik, indokolatlan mértékben félreértett közhiedelem. A közösséget a vezetőnek kell megteremtenie. A kijózanító valóság ezzel szemben az, hogy a vezető kánkánt járhat, bendzsózhat és a fején pöröghet (akár mindezt egyszerre), akkor sem tud egymagában közösséget építeni. Amit megtehet és meg is kell tennie: biztosítja az alapokat. Amire a közösség épülhet. Mondjuk ilyesmiket csinál:
- következetes
- törekszik a nyílt kommunikációra
- olyan légkört teremt, ahol lehet hibázni
- az őszinteséget többre értékeli a hízelgésnél
- tudja, hogy az elismerés és a büntetés olyan fűszerek, amelyeket mértékkel, megfontoltan kell adagolni
Ez kiváló táptalaj lesz a munkahelyi közösség számára. De csak a táptalaj. Ahhoz, hogy közösség alakuljon ki rajta, szükség lesz néhány munkatársra. Létezik egy megfigyelés, ami annyira erőteljes, hogy megéri kiemelni:
A közösség gyakran úgy születik, hogy néhányan elkezdenek úgy viselkedni, mintha már létezne.
Ehhez viszont szükség van némi kezdeményezőkészségre. Bátorságra. Arra, hogy merjünk sebezhetők lenni. És a legtöbben félünk ezektől. Mert kockázatos. Mi pedig úgy érezzük, túl sok a veszítenivalónk.
Az már az élet furcsa fintora, hogy a legtöbbet azzal veszítünk, hogy a veszítenivalónk miatt aggódunk. Ami nem azt jelenti, hogy végig kellene hazardíroznunk az életünket. De azt igen, hogy ha hajlandóak vagyunk időnként lenyúzni a tenyerünket vagy a térdünket, akkor sokkal gazdagabb életet fogunk élni.
Hogyan építsünk közösséget?
Valójában se nem nehéz, se nem bonyolult. Apróságokon múlik. Olyasféléken, mint
- néha olyankor is segítünk, ha ezt senki nem várja tőlünk
- őszintén érdeklődünk a másik iránt
- hajlandóak vagyunk megosztani a tapasztalatainkat
- nyíltan beszélünk a problémákról, de a megoldás igényével
- elismerjük a másikat
Ha néhányan elkezdik ezeket, idővel a többiek csatlakoznak hozzájuk. Tudjuk, hogy a cinikusokat mélyen felháborítja a gondolat, de a helyzet az, hogy a jó példa is ragadós. Az emberek szívesen mennek utána. Csak rendszerint elkezdeni nem merik.
A közösség mindenkié
A közösség közös érdek. Mindenkinek jobb lesz tőle. Azt viszont el kell fogadnunk, hogy nem mindenki vágyik rá egyformán. Vannak, akik megelégszenek egy nyugodt, kiszámítható, biztonságos munkahelyi környezettel. Ez is teljesen rendben van. Egy közösség igényel némi extra energiát. Aminél kevés jobb befektetés létezik az életben, de a befektetés sem való mindenkinek. A többség viszont határozottan vágyik rá. Ha lenne valaki, aki megteremtené. Csak nem jut eszébe, milyen közelről ismeri azt a valakit.