Van egy régi szó, amit manapság már nemigen hallani. A “nett”. Azt jelenti, hogy valami rendezett, takaros, csinos. Emiatt pedig jó ránézni. Azért jutott eszünkbe, mert kimondva-kimondatlanul, az emberek többsége ilyen életre vágyik. Hogy minden úgy rendben legyen: takaros ház, szépen nyírt pázsit, kedves kutya, szerető család. Ezt hívják úgy, hogy kellemes élet. Van bármi baj azzal, hogy erre vágyunk? Tulajdonképpen nincs. Csakhogy.

Bár az élet az elmúlt századok során nagyon sokat szeliüűlt, időnként még mindig elég komisz tud lenni. Lehet, hogy a telefonunk körberöhögi a NASA egy-két évtizeddel ezelőtti teljes számítási kapacitását – civilizációs problémákból még akad bőven. Még mindig kísért minket a szegénység és a nélkülözés. Képtelenek vagyunk szabadulni az újra és újra fellángoló konfliktusoktól. És legyen bármennyire is fejlett az orvostudomány, még mindig itt vannak a gyógyíthatatlan betegségek.

Ezek mind-mind belerondítanak a nett életünkbe. Amit máshogy és máshogy reagálunk le. Sokan vannak, akik egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a szenvedésnek sem a létével, sem a tudatával, sem a látványával. Annyira nem, hogy nem találnak más megoldást: igyekeznek nem tudomást venni róla. Mintha nem is létezne. Ezt nevezik úgy, hogy az empátia hiánya. Nem kell ezért sem bántani, sem megvetni őket. De tenni kell valamit. Egy ilyen “valami” a Nárcisz futás is.

Ha már azzal kezdtük, hogy “nett”, akkor álljon itt egy másik, manapság szintén nem gyakran használt kifejezés! Nemeslelkűség. A nemeslelkűséget többféleképpen is meg lehet határozni. A Nárcisz futás küldetése szempontjából leginkább úgy, hogy a boldog élet titka nem az, hogy megpróbálunk kizárni minden rosszat. Ez nem boldogsághoz, hanem a szembenézésre való képtelenséghez vezet. A boldog élet nem szakadatlan örömmámor. Belefér a fájdalom, a könnyek, a szenvedés.A boldog életet a tartalmassága teszi azzá. Ennek része az is, hogy nem hagyjuk magukra azokat, akiknek már csak kevés adatik meg az életből. Erről szól a Nárcisz futás. Ezért támogatjuk.