Tök jó lenne azzal kezdeni, hogy évszázados, ezeddig beláthatatlanul felfoghatatlan rejtélyt leplezünk most le. De nyilván nem. A probléma valójában annyira egyszerű, hogy pirulás nélkül még problémának sem tudjuk titulálni. Ettől függetlenül jól a végére járunk, ami talán azoknak is hasznos lesz, akik már rég átláttak a szitán.

Kezdjük a nyilvánvalóval! Nem mozgunk eleget. Tudjuk, hogy ezzel az infóval sem taszítunk döbbenetbe senkit, de az emberi test evolúciósan nem arra “készült”, amire többségünk használja. Rohannia kellene, menekülni, kergetni, fára mászni, dulakodni, gyalog vonszolni 10 km-en keresztül a 10 kiló lisztet, a 3 zsugor ásványvizet, meg az új akkumulátort. DOLGOZNIA kellene. És nem úgy, ahogy ma gondoljuk.

Bár úriember biztosra nem fogad, de hajlandóak lennénk komolyabb tétet tenni arra, hogy ha valaki egész nap a paprikaföldön kapál, annak nem lesz gondja azzal, hogy eleget igyon. Egy légkondis irodában, ergonómikus székben gubbasztva teljesen más a helyzet. Az Excel órákon át történő abuzálása sokkal kevésbé ingerel minket arra, hogy igyunk.

Ezzel pedig el is érkeztünk ördögi problémánk másik összetevőjéhez: a figyelemeltereléshez. Jellemzően két motívum tesz keresztbe annak, hogy megfelelően hidratáljunk. Az egyik a “nincs idő a fejfájásra” attitűd. A fontos ember elfoglalt és hát ki ne szeretné fontosnak érezni magát? Sistereg a kezünkben a mobil, jégesőként kopogunk a billentyűzeten, próbálunk minél gusztusosabb sormintát alkotni az offlájn és onlájn mítingekből. Sokszor csak este kapunk észbe: egész nap nem ittunk egy kortyot sem. Kíváncsisággal vegyes borzongással várjuk, ki lesz az első, aki azért fullad meg, mert nem volt ideje levegőt venni.

Az ördög másik trükkje már alattomosabb. Lehet, nem vesszük észre, de a képernyő hipnotizál. Nem olyan mértékben, hogy képesek legyünk tűzön járni, de ahhoz eléggé, hogy túl sok mindenről feledkezzünk meg. Pl. arról, hogy igyunk. Érdekes módon, a nassolásról viszont nem feledkezünk meg. Épp ellenkezőleg. Ennek is van oka, de erről majd máskor.

Mi a megoldás?

Hát, a fentiek alapján már nem bonyolult. Keressük a mozgás lehetőségét! Az edzés éppolyan jó, mint az ásás, a lényeg, hogy valóban dolgoztassuk meg a testünket. És minél gyakrabban. Tudjuk, hogy idő, meg minden, de ez nem kiadás. Ez befektetés. Ha úgy tetszik, megelőzés. És helyrehozni valamit mindig fáradtságosabb, fájdalmasabb és drágább, mint megelőzni a bajt. 

Aztán koncentráljunk az eredményességre az elfoglaltság helyett! Tudjuk, hogy vérlázító ilyet mondani, de aki túl elfoglalt, az lényegében nem elég hatékony. Ez nem olyasmi, amivel könnyű lenne szembenézni, ezért megértjük az esetleges felháborodást. Sajnos, ettől még igaz.

Harmadszor, tartsunk rendszeresen szüneteket! A közhiedelemmel ellentétben, a szünet célja nem a pihenés, hanem a figyelem kizökkentése. Alig meglepő módon, kutatások hosszú sora támasztja alá, hogy az ilyen “kizökkenések” valójában hatékonyabbá teszik a munkavégzést. Úgyhogy ne sajnáljuk az időt, az sem sajnál minket. A szünet pedig jó apropó, hogy ne csak együnk, igyunk is.

Még valami. Az egészségügyi hóbortok korát éljük, könnyű a megszállottság csapdájába esni. Az egyik ilyen az a meggyőződés, hogy mindennap annyi vizet kell innunk, amíg végül már a fülünkből is az szivárog. Nem kell. Ha a hányinger kerülget minket az ivásnak már a gondolatára is, az valószínűleg azért van, mert épp nem kéne többet innunk. Használjuk a józan eszünket és ne görcsöljünk azon, hogy hány ezer mililliter dihidrogénoxidot kéne 24 óránként bepusszantanunk. Ha kevesebbet mozgunk, a szervezet vízigénye is alacsonyabb, ez elég logikus. Szóval, a méricskélés helyett inkább figyeljünk a jelzésekre! A szervezetünk nem hülye. Ha szomjas lesz, jelezni fogja. Nekünk csak az a dolgunk, hogy észrevegyük.