Mark San Francisco-ban élt. Már amennyiben életnek volt nevezhető a létezése. Markot egy titokzatos betegség gyötörte. Óriási fájdalmai voltak, amelyeket a fájdalomcsillapítók is épp csak elviselhetővé tudtak változtatni. Mindenféle kivizsgáláson átesett már, az orvosai a fejcsóválásnál és a hümmögésnél nagyobb eredményekre mégsem voltak képesek. Mark esete egy rejtély volt. Ő pedig szenvedett. Dolgozni nem tudott, a lakását is csak nagyon ritkán, rövid időre hagyta el. Így élt(?) és lassan kezdte feladni.

Aztán egy kora őszi reggelen történt valami. Mark szokása szerint bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a híreket. De nem a megszokott tartalom fogadta. Az összes létező tv csatorna New York-ot mutatta. Igen. 2001. szeptember 11-e volt. A támadás a World Trade Center ikertornyai ellen.

Mark ugyanolyan döbbenten nézte a híreket, ahogy amerikaiak (és világszerte emberek) tízmilliói. És ugyanazzal küzdött, mint bárki más: az agya egyszerűen nem akarta befogadni, hogy ilyesmi megtörténhetett. Hiába látta a felvételeket, hiába hallotta a tudósításokat. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Annyira belefeledkezett az események nyomon követésébe, hogy még a fájdalmáról is megfeledkezett. 

A hírek pedig lassan megváltoztak. Egyre kevesebbet ismételgették a becsapódásról és a tornyok összeomlásáról készült felvételeket. Helyette egyre többet foglalkoztak a Ground Zero-val, azaz a katasztrófa helyszínével. És elkezdték ismételni New York város felhívását, miszerint a katasztrófa elhárításával foglalkozó szervek önkéntesek jelentkezését várják. Ahogy a város főpolgármestere fogalmazott: minden segítő kézre szükség van.

Markban megmozdult valami. Egyre határozottabban érezte, hogy oda kell mennie és segítenie. Az ő állapotában ez a gondolat minimum őrültségnek tűnt. De nem törődött vele. Repülőjegyet foglalt, összecsomagolt, taxit hívott. És meg sem állt a Ground Zero-ig. Persze nem volt ennyire egyszerű, de végül odaért. És jelentkezett: Mark vagyok San Francisco-ból és segíteni akarok.

Történt még valami. Marknak megszűntek a fájdalmai. Azóta sem tértek vissza. Csoda? Talán igen. Talán csak szélsőséges példája annak, hogyan függ össze az egészségi állapotunk és a képességünk, hogy segíteni tudjunk. Hogy hasznára legyünk a világnak és önmagunknak.

A biztosítótársaságok régóta ismerik azt a tényt, mennyire leromlik az emberek általános egészségi állapota a nyugdíjba vonulásuk környékén. Pont addigra fárad ki a test? Elég valószínűtlen. Sokkal esélyesebb a hasznosság, a fontosság, a “szükség van rám” érzéssel való összefüggés. Gondoljunk csak bele! Mennyire boldoggá tesz minket, amikor igazán tudunk segíteni valakinek! Vajon ez a boldogság kihat az egészségi állapotunkra?

Költői kérdés volt. Mint ahogy az is, vajon kihat-e az egészségünkre a “nincs rám szükség” érzése. Nem állítjuk, hogy a segíteni tudás képessége a válasz minden egészségügyi problémára. De azt sem állítjuk, hogy egy konkrét egészségügyi problémára nem pont ez a megoldás. A puding próbája még mindig az evés. És ezzel a próbával nem veszíthetünk. Tegyük a segítő szándékot alapértékünkké, keressük azokat, akiken valóban tudunk segíteni és nézzük meg, mi történik! Ki tudja: talán még egy Markéhoz fogható csodát is átélhetünk.