Elfogultság, de nézze el nekünk a Kedves Olvasó: kevés ikonikusabb jelenete van a filmtörténetnek, mint a “Brian élete” híres, “Mit adtak nekünk a rómaiak?” szcénája. Amiben a júdeai ellenállás vezetője gúnyosan szegezi neki a kérdést követőinek: ugyan, mit adtak nekünk a rómaiak? A válaszok pedig egyre-másra érkeznek. Vízvezetéket. Csatornahálózatot. Közbiztonságot. Gyógyászatot. Oktatást. Ha valaki még nem látta, érdemes a YouTube-on rákeresni, külön is fent van. A teljes film pedig csak úgy hemzseg a hasonló, visítanikellagyönyörtől pillanatoktól.

De hogy jön ez a környezettudatossághoz? Ehhez először azt kell tisztáznunk, mi a probléma a környezettudatossággal. Miért kell egyáltalán beszélnünk róla, miért nem működik csak úgy, magától? A válasz az ember egyéni, csoportos, társadalmi szintű törekvéséből származik. A törekvés három szóban foglalható össze: a világ meghódítása.

Ez hajt minket. Egyénileg, csoportosan egyaránt. Hogy hol, kiben mekkora a hódítási törekvés, az nagyon eltérő. De mindannyiunkat ez mozgat. Ez különböztet meg bennünket az állatvilágtól. A szaporodás minden faj célja. De egyik sem próbálkozik jelentős mértékben azzal, hogy a saját igényeihez alakítsa a környezetét. Csak mi. Ez a törekvés késztet arra, hogy házat építsünk, hogy konyhakertet műveljünk, hogy lenyírjuk a füvet. Ez késztet minket arra, hogy utakat, hidakat, járműveket építsünk. Ez késztet bennünket arra, hogy feltaláljuk az iPhone-t és az atomerőművet. Emiatt a törekvés miatt vagyunk most egyre nagyobb bajban.

Mi a környezettudatosság?

Lényegében egyensúlyra törekvés a világ meghódítása során. De miben kellene egyensúlyt találnunk? Leginkább a következőkben:

• gazdaságosság
• használhatóság/kényelem
• esztétika
• fenntarthatóság

Az egyensúly nyilván nem egy éles, jól definiált vonal, sokkal inkább egy tartomány. Lehet, hogy valahol sérül pl. a használhatóság/kényelem, cserébe sokkal jelentősebb a fenntarthatóság. Esetleg az esztétikából kell lejjebb adnunk a gazdaságosság fenntartása miatt. Az egyensúly tehát kompromisszum. A környezettudatosság problémája pedig ott kezdődik, ahol az egyensúly felborul, amikor már nem vagyunk hajlandóak kompromisszumot kötni.

A leggyakrabban kivételezettek a gazdaságosság és a kényelem. A legmostohább gyerek pedig vitán felül a fenntarthatóság. A gazdaságosság kérdése kicsit olyan, mint a szent tehén Indiában: akkor sem nyúlunk hozzá, ha éhen pusztulunk. A kényelem mindig is fontosabb volt, mint a következmények. Ha végül pokolra is jutunk miatta, a pokolba tartó vonatnak minimum TGV-nek kell lennie. Van kiút egyáltalán? Van bizony! Úgy hívják: kreativitás.

Nem szeretjük a korlátokat. A végtelen szabadságot szeretjük, amikor bármit, bármikor, bárhányszor. A helyzet ugyanakkor az, hogy a kreativitást a korlátok katalizálják. A korlátlanság viszont lényegében megöli. Nem mondjuk, hogy minden korlátba bele kellene törődni. De azt mondjuk, hogy ha egy korlátra nem a szenvedésünk, hanem a kreativitásunk forrásaként tekintünk, az rövid- és hosszú távon egyaránt pozitívan hat az életünkre. Rövid távon boldogabbak leszünk, hosszú távon pedig olyan megoldásokat találunk, amelyek megteremtik az egyensúlyt.

A mostani körülmények kiváló terepet nyújtanak a szenvedéshez. És bár senki nem hibáztatható azért, ha kétségbeesik, elkeseredik, tehetetlen dühöt érez az élet igazságtalansága miatt vagy egyszerűen csak feladja, mégis: azért drukkolunk mindenkinek, hogy fedezze fel magában a kreativitáshoz elengedhetetlen rugalmasságot. A változásban a legnehezebb a gondolataink, a meggyőződéseink, az önmagunkról kialakított képünk megváltoztatása. De abban, hogy “nehéz”, benne van, hogy képesek vagyunk rá. Az egyik legkevésbé becsült, ugyanakkor az egyik legértékesebb képesség a korlátokkal való higgadt szembenézés képessége. Gyakoroljuk minél többet, mert ez a kulcs a kreativitáshoz. A kreativitáshoz, ami a korlátból lehetőséget varázsol.