Ha szemügyre veszünk egy 4-5 éves kisgyereket, akiben csak úgy tombol az élet, nem tudjuk nem észrevenni ennek alapvető megnyilvánulását: be nem áll a szája. Ugyanígy, ha elképzelünk valakit, aki az elmúlás szélén áll, biztosan úgy jelenik meg lelki szemeink előtt, mint aki egyáltalán nem vagy csak alig-alig szól. A kérdés: hol az összefüggés?

Azt nem jelenthetjük ki, hogy az élet és a kommunikáció lényegében ugyanaz a dolog. Azt viszont igen, hogy nagyon szoros a párhuzam közöttük. Minél több valakiben az élet, annál nagyobb benne a kommunikációra való késztetés és hajlandóság is. Az élni akarás megfakulásával párhuzamosan pedig a kommunikáció iránti igényünk is csökken. Mondd meg, mennyire van az illető kommunikációban a környezetével, én pedig megmondom, mennyi benne az élet.

Mi ebben a becsapós? Két dolog. Az egyik, hogy a “mennyi benne az élet?” nem abszolút, hanem relatív szám. Az emberek eredendően nem ugyanakkora életerővel születnek. Ezért fordulhat elő, hogy valakinek a 20%-a még mindig jóval több, mint más 60%-a. Ettől viszont még tény, hogy az illető a teljes életpotenciáljának már csak 20%-ával rendelkezik.

A másik becsapás a beszéd és a kommunikáció összetévesztése. Sok ember valójában azért beszél annyit, mert így próbálják megúszni, hogy kommunikálniuk kelljen. Ez ellentmondásosnak tűnhet, de csak akkor, ha megfeledkezünk róla, hogy a kommunikáció kétirányú. Ha valaki valóban kommunikál, annak része, hogy képes és hajlandó mások realitását, véleményét meghallgatni és befogadni. Minél magasabb a kommunikációs szintje, annál inkább képes a sajátjától szögesen eltérő realitásokkal is megtenni ugyanezt.

De miért érdekes mindez? Azért, mert felvet egy nagyon érdekes kérdést. Ha a nagyobb életerő velejárója a magasabb kommunikációs szint, ez vajon igaz visszafele is? Azaz, ha valakinek tudunk javítani a kommunikációján, akkor ez növeli az életerejét is? A helyzet az, hogy minden, ezzel kapcsolatos kísérlet ugyanazt mutatja. Igen. A több kommunikáció több élet.

A nagyobb életerő pedig jobb egészség is. Igen, ezzel most azt üzenjük, hogy a több kommunikáció javítja az egészséget. Manapság már senki sem vitatja, hogy a betegségek kb. 80%a pszichoszomatikus, azaz lelki eredetű. Ez viszont valójában azt jelenti, hogy ezeket a betegségeket a kommunikációra való valamilyen képtelenség okozza. Ez azt jelenti, hogy a kommunikáció gyógyít? Biztosan nem mindent. De hogy igen, azt milliónyi eset tanúsítja.

És mi van akkor, amikor azért kerülünk bajba, mert kommunikáltunk? Furcsán fog hangzani, de ez nem baj. Bajba kerülni önmagában nem rossz. Rossz attól lesz, ha nem tudunk kikerülni belőle. Ez pedig mindig azért van, mert (miután bajba kerültünk) abbahagytuk a kommunikációt. Ez kicsit olyan, mintha nekiállnánk átépíteni a házat, aztán, amikor az egész már romokban van, megijednénk és abbahagynánk. Nyilván juthatnánk arra a hamis következtetésre, hogy azért van romokban a házunk, mert fel akartuk újítani. Pedig azért, mert nem vittük végig.

Ha most egyszerűen végiggondoljuk, életünk mely területein javíthatnánk egy KICSIT a kommunikációnkon, az lehet, hogy feszültséget, diszkomfort érzést keltene bennünk. De ha utána nekiállnánk ténylegesen ezeknek a javításoknak, azt tapasztalnánk, hogy egyre jobban és jobban érezzük magunkat. Ha pedig kitartóan folytatnánk, az előbb-utóbb a fizikai állapotunkban is megmutatkozna. Szerintünk ez olyasmi, ami pont megérdemelne egy próbálkozást.