Mondjuk ki nyíltan: jól élni jó. Ezért húzódik végig egész életünkön az a törekvés, hogy tegyünk érte. Aztán, hogy mennyire sikerül, már más kérdés. Túl gyakran csak utólag jövünk rá, hogy amiért annyit küszködtünk, az alig vagy semennyit sem jobbított az életünkön.

Ettől még jól élni jó. Ezért nemcsak a saját életünkön igyekszünk javítani. Az utánunk következők életén is. Akik már a jobba születnek bele. Ez számukra az alapértelmezett. Ezért nem nagyon tudnak mit kezdeni a “bezzeg az én időmben…” kezdetű tanmesékkel.

Ám az éremnek itt is két oldala van. A jólét könnyen hozhat magával nem kívánt mellékhatásokat. Az egyik ilyen az elkényelmesedés. A jólét növekedésének szinte törvényszerű velejárója, hogy az emberek egyre rosszabbul tolerálják az erőfeszítést, a megpróbáltatásokat. Egy másik gyakori hozadéka az önteltség. Minél jobban élünk, annál hajlamosabbak vagyunk azt gondolni, hogy mindenhatók vagyunk. Egészen a következő járványig, földrengésig vagy tornádóig.

Az önteltségnek pedig van egy alattomos kísérője, ami árnyékként követi mindenhova: az önzőség. Hiszen az önteltség rólam szól. Az élet is rólam szól. Én vagyok a főszereplő, mindenki más statiszta. Így aztán az öntelt ember szinte elkerülhetetlenül önző is. Nem törvényszerűen. Csak jellemzően.

Ezzel pedig körül is írtuk a XXI. század nyugati kultúráját. Annyira el vagyunk foglalva a saját jólétünkkel, kényelmünkkel (tisztelet a kivételeknek, akik próbára teszik a szabályt), hogy az ebbéli igyekezetünk lehangolóan kevés teret hagy másoknak.

Szerencsétlenségünkre (vagy szerencsénkre?) az élet rajong az abszurd humorért. Így aztán, miközben a tipikus európai és nyugati ember egyre jobban él, egyre depressziósabb is. A jelenség megfejtéséhez nem kell MENSA tagnak lennünk. Az önteltség, az önzés magányossá tesz. A magány pedig depresszióhoz vezet. Kiváltképp akkor, ha a magányt az indokolatlanság érzése kíséri. A legtöbb jól élő ugyanis úgy magányos, hogy egyáltalán nincs egyedül. Csak a fejében. De ez épp elég.

A pozitív pszichológia pár évtizedes története hemzseg azoktól a kísérletektől, amelyek feketén-fehéren bebizonyították: a másokkal való törődés jobbá teszi az életünket. Sőt! Kevés dolog tud olyan mértékben javítani az életünkön, mint a másokkal való törődés.

Ezzel elérkeztünk egy paradoxonhoz. Ha valaki tényleg elég önző ahhoz, hogy jól akarjon élni, az törődik másokkal. És minél önzőbb a saját jó közérzetét illetően, annál többet törődik másokkal. Ezt akár odáig egyszerűsíthetjük, hogy az önzetlenség a végső önzés. Már ha mi is rajongunk az abszurd humorért. Mint az élet.