David Foster Wallace-nak, a méltán ikonikus író-filozófusnak van egy híres metaforája. Az öreg hal úszik a tengerben és szembetalálkozik két fiatal hallal. Az öreg vidáman odaköszön nekik: “Helló, srácok! Egész kellemes ma a víz, nem?” – aztán választ se várba tovább úszik. A két suhanc néhány pillanatig döbbenten mered egymásra, aztán az egyik megkérdezi: “Milyen víz?”.

Valahogy így vagyunk mi, földlakók a szeretettel. Annyi erőszak, katasztrófa és káosz ömlik ránk az ilyen ügyekben rendkívül szolgálatkész médiából, hogy a Karácsony közeledtével szinte indokolt feltenni a kérdést: milyen szeretet? Van itt még egyáltalán szeretet? Vagy már annyira belemerültünk az “ember embernek farkasa” szerepjátékba, hogy attól az utolsó szeretet-tartalékaink is lassan kimerülnek?

Ha néha így érezzük, az nem a véletlen műve. Sokan tesznek sokat azért, hogy így legyen. Ezért (is) annyira fontos tudatosítanunk magunkban: minden látszat ellenére világunkat nem a pénz és a haszonszerzés működteti. Hanem a szeretet?

Naivan hangzik? Hát vizsgáljuk meg! A szeretet sokféle minőségben van jelen. Lehet szerelem, rokonszenv, szimpátia, vonzódás, ragaszkodás, hála, hajlandóság. Ezek mind a szeretet minőségei. Ha eltűnnének, az a most ismert világ megszűnését is jelentené.De menjünk tovább! Egy régi mondás szerint a jó ápoló nem az ápolást szereti, hanem az embereket.

Ez nagyon sok hivatásra igaz. A rendszerek többségét azok tartják össze, akik eléggé szeretik embertársaikat ahhoz, hogy leküzdjék az akadályokat és tovább menjenek. Nem létezik a szeretetnél erősebb motiváció. Aki nem hiszi, nézzen meg egy anyát.

De van itt még valami. Leszámítva az apátiában vergődőket, a teljesen lealjasodottakat és az elmebetegeket, minden emberben ott a késztetés a segítségre. Nem ritka, hogy másokért többre vagyunk hajlandóak, mint saját magunkért. Most tegyük fel magunknak a kérdést: akarnánk ennyire segíteni, ha nem szeretnénk? A válasz egyértelmű.

A szeretet olyan, mint a halaknak a víz. Annyira természetes, annyira magától értetődő, hogy sokszor észre sem vesszük. De fosszunk meg valakit a szeretettől és éppen olyan lesz, mint a partra vetett hal. Valószínűleg a gyűlölet is csak annak a félelemnek a terméke, hogy nem tudunk szeretni és szeretve lenni.

Ideje egy kicsit megállni és rácsodálkozni a vízre. Nem az ajándékokra, nem a díszekre, nem a lakomákra. Arra, amit néha már-már kétségbeesetten próbálunk ezekkel kimutatni. Pedig ezek csak a szemnek, az orrnak, a nyelvnek és a tapintásnak szólnak.

A szívnek nem tudunk ajándékot venni. A szívnek azzal adhatjuk a legtöbbet, ha megnyitjuk. Mások szívét pedig úgy tudjuk megnyitni, ha megnyitjuk a sajátunkat. A gyerekek még tudják ezt. De mi sem felejtettük el teljesen . Gyakoroljunk! És kiáltsunk oda másoknak: “Hé, srácok! Egész kellemes ma a víz, nem?”.