Már tíz óra elmúlott, amikor Helga nekilátott a fa díszítésének. A lányok végre elaludtak, ő pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a karácsonyfa látványa meglepetés legyen számukra, így szóba sem jöhetett, hogy bevonja őket. Az eltökéltségének persze ára volt: december 23-án este rávenni egy 4 és egy 6 éves kislányt, hogy köszönjenek az álomtündérnek olyan kihívás, ami nem kímélte az erőtartalékait.

Pedig abból így sem volt sok. A férje 2 éve hagyta el, azóta lényegében minden az ő nyakába szakadt. A karácsony is. Nagyon fáradt volt, de tudta, hogy a pihenés csak távoli, bizonytalan vágyálom. Fa díszítés, ajándék csomagolás — aztán másnap korán reggel ébresztő és irány a konyha.

Helga imádta a karácsonyt. Bár a teste kanapéért, egy pohár borért és Netflixért könyörgött, most is elvarázsolta a metamorfózis, ahogy a formás, friss gyantaillatot árasztó lucfenyő lassan karácsonyfának öltözik. Először az égősor, aztán a díszek, végül a szaloncukor és a boa. Idén új díszeket is vett és már alig várta, hogy gyönyörködhessen bennük.

De a régiekhez is ragaszkodott. Többségük már akkor megvolt, amikor ő megszületett. És ha mostanra meg is koptak kicsit, az emlékek, amiket őriztek, ragyogóbbá tették őket minden új dísznél.

Mint ez a hatalmas, ezüstszínű üveggömb, aminek az elején egy bordázott bemélyedést formáztak, abba pedig egy apró mókust ragasztottak. Giccses? Talán. Helga bájosnak látta. Ezt a díszt a nagyitól örökölte. Akit imádott. És bár már 15 éve, hogy elment, még mindig hiányzott neki. Főleg karácsonykor.

Az emlékek váratlanul, figyelmeztetés nélkül törtek rá. Ahogy a nagyi kézen fogva kíséri őt az oviba. Ahogy segít neki leírni élete első betűit. Az almáspitéje. Aminek hiába írta le a receptjét, azóta sem sikerült reprodukálni. A vigasztaló szavak, amikor először élt át szerelmi csalódást. A közös karácsonyi készülődések, a Sissi ki tudja hányadik újranézésének rituáléja.

És a betegsége. A látvány, ahogy az ő rajongásig szeretett, mindig vidám nagyijából lassan elpárolog az élet. Az utolsó napok a kórházban. Végül a telefonhívás az anyjától: a nagyi tegnap este csendben végleg elaludt.

Helga érezte, ahogy egy könnycsepp lassan, lusta méltósággal végiggördül az arcán. Olyan szomorúság fogta el, hogy belesajdult a szíve. Óvatosan letette a kezében tartott díszt és leült a kanapéra. Megtörölte a szemét és arra gondolt: ha bármit megtehetne, most azonnal visszautazna az időben, hogy újra kislány lehessen.

A fejében egymás után felvillanó képek és érzések egyszerre voltak gyönyörűek és fájdalmasak. Melegséggel töltötték el a lelkét, de közben emlékeztették arra, hogy mindez elmúlt és soha többé nem élheti át újra. Ráeszmélt, hogy mennyi minden hiányzik neki a múltjából. Hogy bármennyire is igyekszik, azt a varázst képtelen újra megteremteni.

Aztán korholni kezdte magát. Ez az év legszebb időszaka. Örülnie kellene, nem szomorkodni. Most mindenki boldog. Vagy legalább úgy tesz. Szerencse, hogy a lányok nem látják. Mégis. az, ahogy ott ült a kanapén és hagyta, hogy a bánat elárassza a lelkét, egyszerre volt fájdalmas és felszabadító.

Eszébe jutott az a japán kifejezés, amiről pár napja olvasott. Mono no aware. Az érzés, amit a szépség múlandósága vált ki belőlünk. A szomorúság gyönyörűsége. Hogy ami örömmel tölt el, az hiányozni is fog. A cikk, amiben olvasta, azt taglalta, hogy minél idősebbek leszünk, annál több nosztalgia kötődik a karácsonyhoz. És ennek a nosztalgiának elválaszthatatlan része a finom melankólia. Vagy néha nem is annyira finom.

Ezt pedig nem (lenne) szabad elnyomni. Mert a boldogság olyan, mint a menőség: minél jobban erőltetjük, annál rosszabb lesz. A karácsony a szeretet ünnepe. A szeretetnek része az emlékezés. Az emlékezés velejárója a múlt pillanatai iránti vágyódás. És a szomorúság.

De ez teljesen rendjén van. Ha időt és teret adunk neki, hogy megtapasztaljuk, az segít az örömöt és a boldogságot is őszintébben átélni. És ha a melankólia, a szomorúság, a gyász érzése túl csábító, túl ragadós lenne, azt is megtehetjük, hogy keretet szabunk neki. Hogy adunk egy órát magunknak átérezni mindazt, amit a Merry Christmas jegyében amúgy megpróbálnánk elnyomni. Aztán, ha letelt az egy óra, visszatérhetünk a jelenhez és a jövőhöz.

Helga nagyot sóhajtott. Máris jobban érezte magát. A szomorúság nem múlt el a lelkéből, de megváltozott. Már nem olyasminek tűnt, ami el akarja emészteni. Inkább csak az emlékei természetes velejárójának. Ami valahogy még becsesebbé teszi őket.

Elmosolyodott. Felállt a kanapéról és odament a fához, hogy folytassa a díszítést. Kikereste a dobozból a nagyi ezüst gömbjét és gondosan felakasztotta, hogy pont középen, szem előtt legyen. Holnap mesél majd a lányoknak a dédijükről, akivel sosem találkozhattak és arról, mennyire megbabonázta őt kislány korában az a mókus ott, a gömb elején. Addig persze még rengeteg a tennivaló, de nem bánta. Végre itt a karácsony.