Igen, mi is tudjuk: az ember attól ember, mert gondolkodik. De mitől társas lény?  Mert ez már nem csak az ő kiváltsága. Mi abban hiszünk, hogy a gondoskodás teszi azzá. Persze a kapcsolatokkal, a kommunikációval indul. De a gondoskodás mélyíti el igazán. A felszínes kapcsolatok, a felszínes társalgás nem mentesít a magány érzése alól. A gondoskodás az, amitől úgy érezzük, igazán összetartozunk.

Ahogy menetelünk az év vége felé, a gondoskodás egyre inkább főszerephez jut. Ajándékok formájában, a kölcsönös vendéglátás formájában, a nagyobb egymásra figyelés formájában. És persze a jótékonykodás formájában. Hogy ez utóbbi miért? Nehéz kérdés. Biztosan szerepet játszik a bűntudat csillapítása. A nagyvonalúság érzése. A szolidaritás. A pszichológusok a megmondhatói, még mi minden. De akármi is a motiváció – attól ez még gondoskodás.

Erre pedig most nagyobb szükség van, mint korábban bármikor. Mert ha mi nehéz helyzetben vagyunk, akkor mi várhat azokra, akiknek eddig is a nehéz helyzet volt alapértelmezett? Mi vár a létminimum alatt tengődőkre, az egyedülálló, minimálnyugdíjból csodát tenni próbáló idősekre, a hajléktalanokra, az állandóan éhes gyerekekre, az állatmenhelyekre? Ha nekünk most nehezebb, nekik vajon milyen lehet?

Nem kell, hogy bűntudatot érezzünk a helyzetük miatt. Nem mi vagyunk a felelősek a körülményeikért. Viszont mi is tehetünk azért, hogy enyhítsük a bajukat. Ehhez két dolog kell. Az egyik, hogy szabaduljunk meg a “muszáj” érzésétől! Ha segítünk, azért segítsünk, mert segíteni akarunk! Ne azért, mert ezt valaki elvárja tőlünk. A segítség akkor működik a legjobban, amikor önkéntes. Minél kikényszerítettebb, annál inkább pont a lényegét veszíti el.

A másik mentális gát, amit le kell küzdenünk, valahogy így hangzik: olyan keveset tudnék adni, hogy azt nem is érdemes. NINCS olyan kevés. Ha reggel egy fagyoskodó hajléktalannak veszünk egy forró kávét vagy teát, az ott és akkor a világot jelenti annak a szerencsétlennek. Ne érezzük magunkat rosszul attól, hogy csak ennyit tudunk adni! Gondoljunk inkább bele: mi lenne, ha mindenki adna ennyit? Mekkora problémákat lehet megoldani úgy, hogy mindenki belead egy keveset? Aki pedig nem tud hálás lenni a kicsiért is az csak azt ismeri be, hogy másoktól várja a saját baja megoldását.

Nehéz időket élünk. De nem törvényszerű, hogy rossz időket is éljünk. Ez főként azon múlik, mennyire vagyunk képesek és hajlandóak odafigyelni egymásra, mennyire vagyunk hajlandóak gondoskodni? 

Ráadásul a figyelmesség nem is kerül mindig pénzbe. Néha tényleg csak annyi kell, hogy beleképzeljük magunkat a másik helyébe és megpróbáljuk kitalálni, mitől lenne neki jobb. Mi ezért készülünk rá annyira az év végi leállásra. Ezért igyekszünk olyan feltételeket teremteni, hogy senkinek ne tűnjön fel: most épp nem is vagyunk itt. Plusz munka? Igen. Megéri? Anyagi értelemben nem. De végtelenül lehangolónak találnánk úgy dolgozni, hogy csak a pénzt számoljuk. Hiszen tudjuk: gondoskodunk, tehát vagyunk.