Nem mentünk ennyire utána, de valószínűleg már a pattintott kőkorszakban is elhangzott ez a mondat. Vagy legalábbis gondolták. Mert az új generáció már akkor sem volt olyan, amilyennek az előző szerint lennie kellett volna. Azóta szinte minden megváltozott, egy dolgot kivéve: az aktuálisan domináns generáció abbéli meggyőződése, hogy a mai fiatalokkal TÉNYLEG baj van.

Ami azt illeti, talán tényleg. Talán az emberi civilizáció az ókori görögök óta tényleg folyamatosan hanyatlik és minden egyes generáció egy picit kevésbé jellemes, mint az előző. Talán. De még ha így is van, az ókori görögök óta elég messzire jutottunk. És miért ne juthatnánk még sokkal-sokkal messzebbre? Talán még mindig van az emberiségben pár ezer évnyi tartalék.

Ám miközben egyszerre próbálunk a messze múltba és a távoli jövőbe révedni, muszáj szembenéznünk egy gyomorforgató ténnyel. Az új generáció milyensége fájdalmasan nagy mértékben függ az előző generációtól. Ezt a békát meg se próbáljuk lenyelni anélkül, hogy meg ne ismerkednénk két, alapvető fontosságú hatásmechanizmussal.

A Pygmalion- és a gólem-hatás

A Pygmalion-hatás (Rosenthal-effektus néven is ismert) azt mondja ki, hogy a pozitív elvárások kimutathatóan pozitívan hatnak a célszemélyek képességeire és teljesítményére. Híres demonstrációja ennek az a (többszörösen megismételt) kísérlet, amikor kutatók letesztelték egy osztály tanulóit, majd közölték a pedagógusokkal, hogy a tesztek alapján kik bizonyultak átlagon felülinek, függetlenül attól, hogy ez mennyire köszönt vissza az addigi osztályzataikban.

Ezek után a kutatók egész éven át kísérték figyelemmel az osztályt. Az eredmények pedig azt mutatták, hogy az általuk megjelölt tanulók szárnyalni kezdtek. A tanév előrehaladtával egyre tisztábban megmutatkoztak átlagon felüli képességeik.

Egyetlen apró, picurka bibi volt csak a történetben. A kutatók az elején ki se értékelték a teszteket. A zsenipalántákat véletlenszerűen választották ki. Azzal viszont, hogy megnevezték őket, elültették a pozitív elvárás magjait a pedagógusokban.

A Gólem-hatás ennek éppen az ellenkezője. Ha negatív elvárásokat támasztunk valakivel/valakikkel szemben, az kimutathatóan negatív irányban befolyásolja a képességeket és a teljesítményt. Pestiesen szólva: az “ez úgy hülye, ahogy van” bizonyos mértékig önbeteljesítő jóslattá válik. És akkor most muszáj feltennünk magunknak a kérdést:

Mit várunk a mai fiataloktól?

Mi már évek óta alkalmazunk a nyári időszakban középiskolásokat és egyetemistákat. És kimondottan jók a tapasztalataink.

Persze lehet, hogy csak szerencsénk volt. De valószínűbb, hogy azért alakult így, mert hiszünk bennük. Hisszük, hogy többségük értelmes, szorgalmas, igyekvő és tisztelettudó. Nyilván nem mindegyikük. Mint ahogy az sem tesz senkit alanyi jogon jellemfejedelemmé, hogy már elmúlt negyven. Az emberek mindenfélék. A fiatalok is.

Ezért gondoljuk úgy: a mi generációnknak az a dolga, hogy bizalmat szavazzon, lehetőséget adjon a mai fiataloknak. Aztán pedig segítse őket. Mi sem születtünk együtt az értékeinkkel. Kaptuk őket. Az előző generáció néhány olyan tagjától, akik nem voltak hajlandók beállni a sorba és csak a semmirekellőt látni bennünk. Mi lenne, ha most mi sem állnánk be a sorba?