Akinek manapság volt dolga az egészségüggyel, annak ismerős lehet ez a mondat. Mert a minket kezelő orvos túl gyakran mond túl keveset. És úgy általában: túl gyakori, hogy a kezelésre még jut idő és energia, a törődésre már nem. Láthatóan az orvosok között is terjed a kiégés járványa..

De csendben mindenki tegye a kezét a szívére: biztos, hogy ebben a helyzetben mi másmilyenek lennénk? Biztos, hogy a betegek, a panaszok végeláthatatlan sorától, amin az ember- és eszközhiány semmit nem enyhít, mi nem válnánk fásulttá, közömbössé?

Persze ezen a ponton jöhet a védhetetlen ellenérv. Hiszen vannak orvosok, akiket nem tudtak bedarálni a nehézségek. Akik megőrizték a türelmüket, az emberségüket, az elhivatottságukat. Akiknek még ilyen körülmények közepette is van idejük, energiájuk arra, hogy ne csak kezeljenek, törődjenek is. Ők az ékes példái annak, hogy nem muszáj belefásulni a nehézségekbe.

Pont ez a lényeg. Mert olyan pácienssé sem muszáj válni, aki a saját állapotáért a teljes felelősséget az orvosára próbálja terhelni – aztán pedig csalódik és panaszkodik amiatt, hogy az orvosa nem elég lelkes a lehetőségtől.

Várhatunk átlagon felüli emberi minőséget az orvostól. Csak előbb nézzünk szembe a kellemetlen kérdéssel: ugyanezt az átlagon felüli emberi minőséget várjuk el saját magunktól is, ha az egészségünkről van szó? Tapasztalataink szerint ez a kérdés az esetek fájdalmasan nagy részében csak költői. Ráadásul megfigyelhető egy érdekes összefüggés: minél kevésbé vállal valaki felelősséget a saját egészségi állapotáért, annál nagyobb vehemenciával hajlamos az orvosokra és az egészségügyre mutogatni.

De nem akarunk ezért senkit sem bántani. Hisszük, hogy sokkal inkább szocializációs, mint jellembeli problémáról van szó. Többségünket nem tanították meg arra, hogy az egészségünkért az a személy a legfőbb és első számú felelős, akit reggelente a tükörben látunk. Régen rossz, ha van ember a Földön, akinek a testi-lelki jóllétünk fontosabb, mint neki.

A helyzet az, hogy a kultúránkból hiányzik az önmagunkkal való törődés hagyománya. Most kell meghonosítanunk. Egyrészt azért, mert ésszerű, másrészt azért, mert a körülmények egyre inkább kikényszerítik. Az egészségügyi öngondoskodással könyveket lehetne megtölteni, de ha csak az alábbi két pontot a magunkévá tesszük, máris köröket verünk az átlagra:

1. A kor előrehaladtával lassulunk és gyengülünk. Romlanak a reflexeink, lassul az anyagcserénk (micsoda igazságtalanság) és úgy általában a mozgásunk. Ezen kívül a kor nagyjából semmi másra nem magyarázat. Ha romlik az egészségünk, az nem normális. Ne törődjünk bele!

2. A megelőzés mindig eredményesebb, hatásosabb és nagyságrendekkel olcsóbb (kevesebb erőfeszítést igényel), mint a kezelés.

Albert Einstein egyszer azt mondta: Egy okos ember megoldja a problémát. Egy bölcs elkerüli. Legyünk bölcsek és kerüljük el őket! Ehhez pedig először is, emésszük meg ezt a gondolatot: az orvos csak segíteni tud. Az egészségünk a mi felelősségünk.