Ha egyetlen sarokigazságot kellene kiemelnünk az önfejlesztő kultúra tengeréből, az jó eséllyel ez lehetne: lépj ki a komfortzónádból! Ezt a mondatot harsogja a legtöbb guru, ez az alapja minden fejlődésnek. És minél többet hallgatja őket az ember, annál inkább erősödik benne a meggyőződés, hogy a komfortzóna maga a fertő, az élet posványa, megrontója. Komfortzóna? Menekülj! A komfortzóna a lassan feléd lopakodó halál völgye.

Ezzel igazából csak egy baj van, de az éppen elég nagy: azt feltételezi, hogy minden ember ugyanarra vágyik. Egy született felfedező, hódító, kalandor számára a komfortzóna valóban maga lehet a dögvész. De nem mindenki akar felfedezni, hódítani. Nem mindenki vágyik kalandokra. Valójában az emberek többsége jobban szereti biztonságban érezni magát. És hát mi a komfortzóna, ha nem a “biztonságban érzem magam” birodalma?

Szóval, mielőtt még sugárfertőzött területté nyilvánítanánk saját komfortzónánkat (ami alkalmatlan az életre), üljünk le és kicsit gondoljuk végig: mit is akarunk az élettől? Egyáltalán nem katasztrófa, ha olyasmi válaszra bukkanunk, hogy egyszerűen csak nyugodt, kiszámítható, biztonságos életre vágyunk.

A teljesítményünket mérhetjük másokéhoz, ha akarjuk. A szándékainkat viszont értelmetlen. Ugyanabban az időben, amikor Kolumbusz Kristóf leküzdhetetlen késztetést érzett arra, hogy felfedezze a világot, kortársai többsége tökéletesen jól elvolt a mindennapok megnyugtató rutinjával. Stressz így is bőven akad az életben – ne frusztráljuk magunkat még azzal is, hogy miért nem vagyunk eléggé olyanok, mint mások.

Ezzel együtt bárkivel megeshet, hogy túlzásba viszi a komfortzónához való ragaszkodást. Ennek pedig van egy biztos jele: a problémák megnövekedése. A régi igazság szerint a problémák nagysága fordítottan arányos a mennyiségükkel. Vagyis minél kevesebb van belőlük, annál nagyobbnak érezzük őket. Érdemes megfigyelni azokat az embereket, akiknek nagyon kevés kihívás van az életükben. A legkisebb dolgokból is hajlamosak hatalmas problémát csinálni. Nem véletlenül.

Biztonságban lenni jó. Unatkozni rossz. Márpedig az előbbi könnyen átcsap az utóbbiba. Az élet művészete valójában arról szól, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Annyi biztonságot, ami még nem válik unalmassá. De ez abszolút személyes ügy. Nincs rá egyetemes érvényű recept. Azt, hogy számunkra mennyi az elég kalandból, csak mi tudhatjuk. Abból, ahogy érezzük magunkat. Ehhez egy dolog kell, de az nagyon: az önmagunkhoz való, kíméletlen őszinteség.