Aki szerethető, azt könnyű szeretni. Egy kedves kisgyereket, a csupaszív idős nénit, egy barátságos kölyökkutyát, egy játékos kismacskát – persze, hogy szeretjük őket! És úgy általában mindenkit, aki olyan vagy úgy viselkedik, amilyennek szerintünk lennie kellene vagy viselkednie kéne.

De mi van a kolléganővel, akinek már a személyisége is irritáló? Mi van az öntelt hólyag szomszéddal? Mi van a végtelenül tenyérbe mászó rokon kamasszal? Vagy Sopánka nénivel, aki még véletlenül sem csupaszív, viszont mindenkiről van egy-két rossz szava?

Hát, őket bizony nem szeretjük. Okkal és joggal. Mondjuk ki nyíltan: nem szeretetre méltóak. Úgy érted, rossz emberek? Nem, azt azért nem mondanám. Egyszerűen a viselkedésük olyan, amilyen.

Ezzel eljutottunk az ember egyik kortalan alapproblémájához: a feltételes szeretethez. Akkor szeretlek, ha úgy viselkedsz, ahogy szerintem viselkedned kellene. Minél jobban eltérsz tőle, annál jobban csökken a szeretetem. Egy ponton túl pedig átfordul. Előbb közönybe, aztán ellenszenvbe, majd felháborodásba, végül akár gyűlöletbe is.

A baj ezzel csak az, hogy a feltételes szeretet valójában nem szeretet. Mert a valódi szeretet állhatatos. A valódi szeretet elkötelezett. A másik személyének szól, nem a viselkedésének. A szeretetre való képesség az elköteleződésre való képesség.

Ez azt jelenti, hogy amíg szeretek, bármilyen viselkedést el kell tűrnöm? Egyáltalán nem. De attól, hogy valakit helyre kell tennünk, meg kel fékeznünk vagy állítanunk, még nem muszáj haragudni is rá. Pláne nem muszáj gyűlölni.

Most akkor mindenkit szeretnem kellene? Nem, mert a “szeretet” és a “kell” nem férnek össze. A szeretet vagy önkéntes vagy semmilyen. Senkit sem kell szeretnem. A kérdés az, mennyi mindenkit vagyok képes szeretni?

Az emberek (nagyon kevés kivételtől eltekintve) sosem igazán rosszak. Csak rosszul viselkednek. Mert feszültek, mert bizonytalanok, mert aggódnak. A bántó viselkedés alapja legtöbbször az a meggyőződés, hogy a másik fél biztos utálja, lenézi, megveti őket. A viselkedésük valójában reakció egy, általuk elképzelt valóságra.

De mi lenne, ha megmutatnánk nekik, hogy szeretjük őket? Először nem hinnék el. De ha elég kitartóak lennénk, egy idő után megváltoznának. Felismernék, hogy nem kell ellenségesen viselkedniük.

Ez lényegében egy paradoxon. Az embereket azzal tudjuk megváltoztatni, hogy nem akarjuk megváltoztatni őket. Helyette egyszerűen csak szeretjük őket. De csak akit akarunk. És azzal, hogy feltétel nélkül szeretünk, lassan megváltoztatjuk magunk körül a világot. Nem voltunk ott, de biztos, hogy Jézus is erről beszélt. Mert ő már 2000 évvel ezelőtt is tudta ezt.

Boldog karácsonyt!