(Olvasási idő: 1,5 perc)

Rohanunk. Hogy hova, az majdnem mindegy. Kicsit olyan, mintha a rohanás már nem eszköz, nem mód, hanem cél lenne. A rohanás az elfoglaltak kiváltsága. Aki pedig elfoglalt, az fontos.

Rohanunk. Talán azért, mert túl sok a dolgunk. Vagy talán azért, mert túl sok dolgot akarunk. Persze bőven van mit akarni. Annyi helyre kéne még elutazni. Annyi könyvet elolvasni, annyi filmet, színdarabot megnézni. És persze ott van a közösségi hírfolyamok soha véget nem érő hömpölygése.

Rohanunk. Lehet, már nem is tudnánk nem rohanni. Mintha állandóan a nyolcadik kávé után lennénk. Annyira túlstimulálva, hogy nem bírjuk elviselni az üres, a tétlen, de még a lassú pillanatokat sem.

Rohanunk. Olyan, mintha elfelejtettük volna, hogy a cél, az eredmény sokszor csak ürügy, az öröm igazi forrása a folyamat élvezete lenne. Már ha nem rohannánk keresztül rajta.

Rohanunk. Közben nem jut eszünkbe, milyen viccesnek találtuk annak idején, amikor kedvenc aranyhörcsögünk a kerekét hajtotta. Az pedig fel sem merül bennünk, hogy az életünkkel való párhuzam fájdalmasabb, mint szeretnénk. Hogy sokszor mi is csak a kereket hajtjuk. Közben elhisszük, hogy ha gyorsabban hajtjuk, akkor messzebbre jutunk.

Rohanunk. Talán azért, hogy ne legyen időnk gondolkodni. Mert ha gondolkodnánk, akkor kénytelenek lennénk megkérdőjelezni. Nem mindent, de eleget ahhoz, hogy kényelmetlen legyen.

Rohanunk. Mert muszáj. Vagy legalábbis elhittük. A sürgősség zsarnoksága diadalmaskodott felettünk. Mindennek még gyorsabban, még hatékonyabban kell történnie. De nem azért szabadítunk fel időt, hogy élvezzük. Azért tesszük, hogy még többet préselhessünk bele.

Annyira vágyunk a tartalmas időtöltésre, hogy bele sem gondolunk: talán éppen tartalmatlan időtöltésből kellene több. Olyan pillanatokból, amikor valóban semmit nem csinálunk. A buddhistáknak van erre egy gyönyörű kifejezése: az elme csendje. Úgy tűnik, a világnak egy kicsit több csendre lenne szüksége. Mindenkinek jót tenne.