Nyilván sehogy. A normális ember ezzel le is tudta a kérdést. A viharoktól gyakran sújtott kreatív elme számára ez a válasz teljesen mást jelent: kihívást. Össze kell hozni a kulacsot a cimbalommal? Naná hogy! A kapocs pedig a környezetvédelem lesz. Aki ebben a témában kívülállónak érzi magát, azt nyilván most veszítettük el. A többiektől pedig talán kapunk még pár bekezdésnyi esélyt. A továbbiakban értük küzdünk. Kezdhetjük?

A mi nyugati civilizációnk első számú mantrája a gazdasági növekedés. Amíg gazdasági növekedés van, minden van. Lusta mozdulatokkal tempózunk a bőségben, a habzsi-dőzsi kvázi alapértelmezett és valahogy úgy érezzük, sose halunk meg. Még akkor is, ha de. A gazdasági növekedés a kapitalista egyház megváltója.

És ezzel önmagában még nem lenne baj. Baj azzal van, ahogy ezt elképzeljük. Mert kimondva-kimondatlanul, a mi növekedési modellünk lineáris. Vagyis olyan, mintha egy hegy oldalán kaptatnánk egyre feljebb és feljebb. A metaforának két kulcseleme is van. Az egyik, hogy bizonyos magasság felett hajlamos eluralkodni rajtunk a magassági mámor (ugye, hogy sose halunk meg?), a másik, hogy amit egyszer magunk mögött hagytunk, azt végérvényesen magunk mögött hagytuk. Az elképzelésből csak úgy süt a kultúránkat annyira átható magabiztosság. Vagy önteltség? Ízlés dolga. Az biztos, hogy az elképzelés ugyan rendkívül inspiráló, a valósághoz viszont kevés köze van.

Menet közben ugyanis megfeledkeztünk valamiről, amit a természethez közelebb álló népek még mindig tudnak és amit régen mi is tudtunk. Az élet nem egyenes vonal, hanem körforgás. Ebből következően pedig a gazdasági növekedés sem lineáris. Sokkal inkább spirális. Pontosabban, így kellene tekintenünk rá.

Oké, ez az unatkozó filozófusokat biztosan baromira érdekli. De mit kezdjen vele az átlagember? Mondjuk gondolja végig, hányféleképpen igaz ez a saját életére és tevékenységére. Mert az, hogy ezt elfelejtettük, felfoghatatlanul sokba kerül. Azt pedig mindenki döntse el saját maga, mennyire jó hír, hogy a számlát nem mi fogjuk kifizetni. Hanem a gyerekeink. Mi mondjuk ettől pont nem lélegeztünk fel, de hát nem vagyunk egyformák.

Szóval, akkor mi is a különbség a lineáris és a spirális megközelítés között? A lineáris modell középpontjában a mennyiség áll. A fejlődést lényegében kizárólag a mennyiségen méri. Persze mennyiségekre szükség van. Kell valamennyi élelem, valamennyi víz, valamennyi levegő, valamennyi tér. Az élet egy bizonyos szintig mennyiségi kérdés. A homokszem ott kerül a gépezetbe, amikor ebből többé-kevésbé automatikusan arra következtetünk, hogy a nagyobb mennyiség jobb élethez vezet. Nagyobb fizetés, nagyobb ház, nagyobb autó, nagyobb rántott hús. Ez a lineáris növekedési modell vezérmotívuma.

A spirális megközelítés attól más, hogy folyamatosan egyensúlyra törekszik a mennyiség és a minőség között. Eszerint a fejlődés elsődleges mutatója a minőség és nem a mennyiség. Nem zárja ki a mennyiségi növekedést – csak éppen alárendeli a minőségnek.

Vegyünk egy húsbavágó példát: a szemetet. Az, hogy az általunk termelt szemét mennyisége évről-évre drámai mértékben növekszik, szomorú jelképe kultúránk mennyiségi szemléletének. Mi még nem érezzük a bőrünkön (az utódaink majd fogják), de lényegében egy szeméttelepen élünk. Ha a minőségi fejlődés lenne a legfőbb vezérelvünk, akkor a szemét mennyisége nemhogy nem nőne, de folyamatosan és látványosan csökkenne.

És itt ér össze a kulacs a cimbalommal. Mert a mi lineáris növekedési szemléletünkkel csúnyán melléverünk a cimbalomnak. A kulacs használata ezzel szemben apró, de fontos jelképe a spirális megközelítésnek. Azzal, hogy elkerüljük annak a szemétnek a megtermelését, ami elkerülhető, tettünk egy lépést a minőségibb élet irányába. Nekünk nem rosszabb, hogy PET palack helyett kulacsból iszunk. A környezetnek viszont összehasonlíthatatlanul jobb.

Igen, tudjuk: egy kulacs nem váltja meg a világot. Ha tömegek használják, az viszont már szabad szemmel is érzékelhető változást hoz. A tömeg pedig egyénekből áll. Pont olyanokból, mint mi. De valójában nem is a kulacs a lényeg. Hanem a szemléletváltás, amit elindít. Mert ha már kulacsot használunk, akkor el-eltűnődünk időnként azon, hogy mit tehetnénk még? Aztán, minél több lépést teszünk ebbe az irányba, annál inkább elvárjuk majd ugyanezt másoktól is. Az egyénektől éppúgy, mint a cégektől. A kicsiktől éppúgy, mint a nagyoktól. A Földnek pedig pont erre van szüksége. Egy olyan járványra, ami megfékezhetetlenül terjed és ahol a vírus a minőségibb élet.