A rettegés rajongói mostanság tobzódhatnak: talán a Covid óta nem volt ennyi szorongás a levegőben. Azt, hogy a szomszédunkban háború zajlik, 4 év alatt többé-kevésbé megszoktuk. De az iráni konfliktus (milyen elegáns kifejezés arra, hogy két állam ráront egy harmadikra) új szintre emelte a bizonytalanságot. Mi lesz velünk? És hogyan készüljünk fel rá?

Egyik kérdésre sem tudjuk a választ. Valószínűleg nálunk okosabb, tájékozottabb emberek sem. De talán van egy ezeknél fontosabb kérdés is: hogyan védjük meg a lelki békénket? Lehetséges ez egyáltalán?

Merészek leszünk és erre egy igennel válaszolunk. A megoldás pedig épp most jön velünk szembe. Húsvétnak hívják. És ebből a szempontból másodlagos, hogy a húsvét a megváltó feltámadását, a tavasz kezdetét vagy szimplán csak egy családi csapatépítést jelent számunkra.

A húsvét egy ünnep. Abból is a nagyobb fajta. És mi az ünnep lényege? A rituálé. Minden ünnephez kapcsolódnak rituálék vagy szertartások. És ez a lényeg.

Mi egy rituálé? Valami, amit újra és újra ugyanúgy csinálunk. Lehet ritkább és grandiózusabb (mint a húsvéti körmenet), de lehet annyira hétköznapi is, mint a reggeli kávénk. Vagy a közös sorozatnézés szombat esténként.

Mit képviselnek a rituálék? Állandóságot. Az állandóság pedig egyszerre közvetíti az ismerősség és a biztonság érzését. Utóbbi most különösen jól jön.

Próbáljuk meg egy pillanatra beleképzelni magunkat nagyon távoli őseink helyzetébe. Vajon miért találták ki a rituálékat? Valószínűleg azért, mert a bizonytalanságnak olyan mértékével kellett nap mint nap szembenézniük, amihez képest az iráni konfliktus (már megint ez a szó) könnyed wellness hétvégének tűnik. Nem értették a világot. Semmit nem tudtak a természet törvényeiről. Sokszor azt sem tudták, másnap mit esznek. És persze akkor is voltak olyan törzsek, akik jó ötletnek tartották bullyngolni a másikat.

Kellett valami, amibe kapaszkodhatnak. És nem állítjuk, hogy a rituálék minden lelki problémájukat megoldották. De segítettek. Ha nem így lenne, nem maradtak volna fenn. És úgy általában: mostanra kihalt volna belőlünk a rituálék iránti vonzódás.

Az elmúlt években több tanulmány és könyv is született a rituálék fontosságáról. Arról, hogy a mi modern, felvilágosult civilizációnknak újra fel kellene fedeznie a rituálékat. Mert segítenek. Többet, mint a nagyobb tévé és a nagyobb autó. Persze ezek sem rosszak. Csak nyugalmat nem adnak.

Vannak dolgok, amik hatással vannak az életünkre, mi viszont nem tudunk hatással lenni rájuk. Foglalkozhatunk velük, gondolkodhatunk rajtuk – de ennél többet nem tehetünk. A régi mondás szerint pedig az aggódás nem jelenti a probléma megoldásán való munkálkodást (e témában mindenkinek ajánljuk a “Kémek hídja”c. Tom Hanks filmet). A bizonytalanság érzését a biztonság érzésének növelése csökkenti a leghatékonyabban. És a rituálék éppen ezt teszik. Minél jobban megadjuk a módját, annál eredményesebben.

Minden este együtt vacsorázni – ez egy rituálé. Ha szépen megterítjük az asztalt, az még inkább. Ha tovább merészkedünk és száműzzük a mobilokat, ellenben keresünk valamilyen konszenzuális háttérzenét, az tovább emeli a rituálé fényét. Hogy imádkozunk-e vacsora előtt, az nyilván világnézeti kérdés. De az talán még ateistaként is beleférhet, hogy (akárcsak magunkban is) hálát adunk a sorsnak azért, amink van.