(Olvasási idő: 4 perc)

Tudjuk. A “Legyen Ön is milliomos”-ban nem ezt tennék be legutolsó kérdésként. Mert erre még egy gyerek is tudja a választ. A mobiltelefon.

Persze nem mindenki veszi elő sorban állás közben. És a WC-re sem viszi mindenki magával. De a jelenség eltagadhatatlan. A modern kor emberén egyre inkább elhatalmasodik az unalomfóbia. A csend kezd hiánybetegséggé válni.

És akkor a teljesítménykényszer összefogott a dopamin-függőséggel

A pszichénk kettős fronton vív megnyerhetetlennek tűnő háborút az egészsége megvédéséért. Az egyik rátámadó agresszor a teljesítménykényszer. A siker a kemény munka jutalma, az pedig intenzív elfoglaltságot jelent. A “Szívek szállodája” című kultsorozatban Lorelei, a sorozat főhőse így jellemezte egyik aktuális barátját: megy és cselekszik mindenhol, ahol cselekvés előtti állapotot talál. Ez akár 2025 mottója is lehetne.

Félreértés ne essék: semmi baj nincs a kemény munkával. Baj azzal a kényelmetlen érzéssel van, ami a kemény munka alábbhagyását kíséri. Meg azzal, hogy úgy érezzük, nem érdemeljük meg a pihenést. És ha már itt tartunk: a pihenést tényleg ki kell érdemelni? Nem lehet, hogy a levegőhöz, az ételhez és a tiszta vízhez hasonlóan valójában szükséglet és nem jutalom?

Ha most nem így gondoljuk, az nem feltétlenül a mi hibánk. A kultúránk épp az ellenkezőjét üzeni. A pihenés a gyengéknek való. Ha alszol, lemaradsz az életről. A termelékenység lett a kockahas mentális megfelelője.

Ha kitartóan görgetek, megtalálom a hírfolyam végét

Aztán itt a második front, a dopamin-függőség. A dopamin az egyik úgynevezett boldogsághormon. Olyankor szabadul fel, amikor kielégülést találunk valamiben. Az evésben, a szexben vagy egy újabb macskás videóban a Facebook-on vagy a TikTok-on. De dopamin szabadulhat fel egyszerűen attól is, hogy kapunk egy értesítést a telefonunkon. Végre történik valami, valakinek hiányzunk. A “semmi nem történik”, az unalom maga a dopamin megvonás. És az elvonási tünetek egyre súlyosabbak.

Nem véletlenül. Amikor kimerültek vagyunk, jobban vágyunk a dopaminra. Ezért erősebb ilyenkor a kényszer arra, hogy nassoljunk valamit. Vagy görgessük a hírfolyamot. A techcégek pedig pontosan tudják ezt. A Netflixen sem véletlenül alapbeállítás a következő epizód automatikus lejátszása.

Default Mode Network – a bambulás tudománya

A Default Mode Network (DMN), magyarul Alapértelmezett Mód Hálózat, egy kiterjedt agyi hálózat, amely akkor aktív, amikor az agy nyugalmi állapotban van, és nem a külvilágra fókuszál. Ez a hálózat kulcsfontosságú olyan belső mentális folyamatokban, mint az önreflexió, az érzelmi feldolgozás és a jövő tervezése.

Az Alapértelmezett Mód Hálózat akkor a legaktívabb, amikor egy személy éber nyugalmi állapotban van, például álmodozás vagy elkalandozás közben. Kezdetben „feladat-negatív hálózatnak” is nevezték, mivel úgy vélték, hogy külső célorientált feladatok során deaktiválódik.

Ahogy a DMN aktivitása a kívánatos szint alá csökken, megjelenik a szellemi kimerültség. Ez teljesen más, mint a testi fáradtság. A szellemileg kimerült ember nem tudja kipihenni magát. Csökken a toleranciaszintje, gyorsabban veszíti el a türelmét, ingerültté válik.

Ismerős valahonnan? A munkahelyről, a hivatalból, a boltból? A teljesen felesleges családi veszekedésekből? A komment szekcióból? Ha igaz, hogy ember embernek farkasa, akkor ez a farkas egyre idegbetegebb.

Diagnózis: túlstimulált

A teljesítménykényszernek és a dopamin-függőségnek “köszönhetően” a DMN egyre ritkábban aktív. Ettől egyre fáradtabbnak, kimerültebbnek érezzük magunkat. A testi pihenés pedig nem segít ezen. Csak a kikapcsolódás. Amihez az kéne, hogy kicsit békén hagyjuk az agyunkat.

Csakhogy. Az aktív figyelem (pl. munka) és a DMN aktiválódása között van egy átmeneti állapot. Nevezzük ezt passzív konzumálásnak! Ide tartozik a hírfolyam görgetése és a Netflix maraton. Ezek csak látszólag tűnnek kikapcsolódásnak. A munkához képest. De az agyunkat ilyenkor is ingerekkel bombázzuk. Ami kb. olyan, mintha fagyival próbálnánk kímélni a BBQ oldalassal túlterhelt gyomrunkat. Valójában a túlstimulálást mélyítjük el.

Menjünk sehová!

Márai Sándor azt írta a “Füves könyv”-ben, hogy a séta olyan gyaloglás, aminek nincs úticélja. Az emberek régen sokat sétáltak. Persze mit csináltak volna szerencsétlenek? Se tv, se TikTok, se Netflix. De nemcsak ezért. A séta kiváló módja annak, hogy a DMN aktiválódjon. De bármilyen más tevékenység is, ami közben az agyunk robotpilóta üzemmódba tud kapcsolni. Igen, még a mosogatás és a porszívózás is.

De persze ezeket is el lehet szúrni. Ha a sétát végigtelefonáljuk, ha mosogatás közben muszáj podcast-ot hallgatni, hogy hatékonyak legyünk, azzal haza is vágtuk a DMN aktivitását. Meg azzal is, ha felvesszük a todo listánkra, hogy “napi 30 perc szigorú DMN”. A DMN lényegében az agy lődörgése. Lődörögni pedig nem lehet céltudatosan.

Személyiség- és kondicionálás-függő, ki hogyan tud kikapcsolódni. Aki nagyvárosban szocializálódott, simán lehet, hogy hiába küldjük be az erdőbe. Az erdő neki annyira kevés, hogy az már túl sok. A DMN aktiválására nincs általános recept. Egy a lényeg: szükségünk van rá. Ezért biztatunk mindenkit arra, hogy keretezze újra a bambuláshoz társított narratíváját. A bambulás nem a munka hiánya vagy kerülése. Valójában része a munkának.

Ha pedig úgy érezzük, hogy a semmittevésbe még belegondolni is fájdalmas, gyorsan jusson eszünkbe két dolog! Az egyik, hogy ez sokkal inkább társadalmi probléma, mint egyéni gyengeség. A kultúránk semmittevés-ellenes, a TikTok és a Facebook úgy osztogatja a dopamint, mint dealer az LSD-s bélyeget. Szembemenni ezekkel a folyamatokkal komoly kihívás.

A másik dolog, hogy ne megváltozni akarjunk! Csak változni. Kezdjük kicsiben, tegyük be a lábunkat az ajtórésbe! Próbáljuk ki, milyen érzés úgy ücsörögni pár percig a kanapén, hogy se telefon, se Netflix! Ha olvasunk valami érdekeset, ne görgessünk azonnal tovább, mélázzunk rajta valamennyit! Az unalmas házimunkában lássuk meg a lehetőséget egy jó kis DMN fröccsre! És nem utolsósorban: menjünk sétálni! Csak úgy. Sehova.