(Olvasási idő: 2 perc)

Furfangosnak tűnő kérdés. Pedig nem az. Valójában elég könnyű belátni a kapcsolatot, talán írni sem érdemes róla. De vesszük a bátorságot és megtesszük. Hátha valakinek éppen most, éppen erre a darabra van szüksége az élete kirakósához.

A vendégszeretetnek logikus feltétele az emberek szeretete. Aki az embereket nem szereti, a vendégeket se fogja. De akkor ebből az is következik, hogy ha valaki nem érzi magában a vendégszeretetet, akkor ő nem szereti az embereket.

Lényegében igen. De azért ezt tegyük helyre kicsit! Túlságosan is hajlamosak vagyunk fekete-fehérben gondolkodni. Így, ha azt halljuk, hogy valaki nem szereti az embereket, egyből azt gondoljuk: ezek szerint utálja őket.

Pedig vannak más magyarázatok is. Aki pl. közönyös az emberek többségével szemben, az nem fogja magában érezni a vendégszeretet lüktetését. Aki fél az emberektől, aki szociális szorongással küzd, az sem feltétlenül. Egyikőjükre sem fogható rá, hogy utálná az embereket. Egyszerűen csak valamiért nem képes nyíltan kedvelni őket.

Akkor vissza a vendégszeretethez! Aki tehát szereti a vendégeket, az szereti az embereket. Itt megint álljunk meg egy pillanatra, hogy különbséget tehessünk vendéglátás és vendégszeretet között. Bár a kettő látszólag ugyanaz, a valóságban nagyon is gyakori, hogy a vendéglátás sokkal inkább szól a vendéglátóról, mint a vendégről. Konklúzió? A pazar vendéglátás nem minden esetben a túláradó vendégszeretet jele.

De most már tényleg a lényegre térünk. A vendégszeretet az emberek szeretetéből következik, az emberek szeretete pedig az élet szeretetéből. És vajon van-e az egészség receptjének fontosabb összetevője annál, minthogy valaki szeret élni? Hiszen, ha szeretek élni, abból az következik, hogy jóban vagyok a világgal és jóban vagyok saját magammal is. Magyarán, viszonylag magas fokú harmónia jellemzi a létezésemet. Szerintünk a szakemberek se vitatnák, hogy ez az egészség alapja.

Ahhoz képest, mennyi minden adott az egészséges élethez, meglehetősen beteges társadalomban élünk. Ami amúgy panaszkodós is, szorongós is, frusztrált is. Indokolatlan bátorság lenne párhuzamot vonni a kettő közé? Akár igen, akár nem, megtesszük. Valószínűleg Diogenész lámpásával kellene azokat keresni, akik őszintén szeretik az életüket.

Tegyük fel, hogy így van! Tegyük fel, hogy az élet szeretete jótékony hatással van az egészségünkre! Hogyan kell jobban szeretni az életet? Elhatározzuk, hogy jobban szeretjük? A tükör előtt állva mondogatjuk, hogy “szeretekélniszeretekélniszeretekélni”?

Szerencsére nem. Bármennyire tűnik is a szeretet az élet végső céljának és értelmének, valójában “csak” következmény. Sarkosabban fogalmazva: mellékhatás. A kommunikáció mellékhatása. A több kommunikáció nagyobb szeretet. Igen. Ennyire egyszerű.

Persze a beszéd nem mindig kommunikáció. Néha verbális erőszak, néha az egyetértés kikényszerítésére tett erőfeszítés. A kommunikáció valójában az arra való hajlandóságunk, hogy nyíltan megosszunk (átadjunk) és nyíltan befogadjunk. Minél nyitottabbak vagyunk arra, hogy megosszuk azt, ami bennünk van és minél nyitottabbak vagyunk arra, hogy befogadjuk azt, ami másokban van, annál inkább kommunikálunk. És annál jobban szeretünk. 

Nem mondjuk, hogy ez ennyire könnyű. Csak azt, hogy ennyire egyszerű. És ha másból nem, a bocsánatkérésből tudjuk, hogy néha pont az a legnehezebb, ami a legegyszerűbb. De fejlődni attól tudunk, ha nem a könnyebb utat választjuk. Talán éppen ez tesz minket emberré.