(Olvasási idő: 3 perc)

Valamikor a 2000-es évek elején Richard Landis kaliforniai pszichológus furcsa instrukciót adott az egyik páciensének. Sue, egy 27 éves nő emésztési problémákkal és krónikus fejfájással küzdött. De Landist a lakótársa unszolására kereste fel, aki meg volt győződve arról, hogy Sue annyira racionálisan, indulatok nélkül viszonyul az őt ért atrocitásokhoz, hogy az már nem normális. Sue még azon sem húzta fel magát, amikor kiderült, hogy a barátja megcsalta.

Landis elkezdte a terápiás munkát és hamar felszínre hozta, hogy Sue agresszív, dühöngő apa mellett nőtt fel és már gyerekkorában megfogadta, hogy ő sosem lesz dühös senkire. Akkor nyilván jó ötletnek tűnt. A nemes lelkű döntés azonban felnőttkorára elfojtássá változott és a terapeutában joggal merült fel a gyanú, hogy ez húzódik meg a nő testi problémái mögött is.

Ezután jött a Barba trükk. Landis arra utasította Sue-t, hogy vegyen egy nagy, mázas kerámia tányért. Aztán fogjon egy nagyobb követ, vigye ki a tányért a kocsifeljáróra és törje ketté. Majd törje további apró darabokra és addig folytassa a munkát, amíg teljesen porrá nem zúzta a tányért. Ezután a port tegye bele egy zacskóba és hozza magával a következő terápiás ülésre.

A fordulat

A következő hetekben Sue fejfájása teljesen megszűnt, az emésztési problémái pedig, amelyek addig immunisnak tűntek, hirtelen reagálni kezdtek a kezelésre. De a leggyorsabb változás mindjárt a tányér szisztematikus megsemmisítését követő napon állt be, amikor Sue felhívta az exét és higgadtan, de nagyon karakán módon elküldte oda, ahova szerinte való. Korábban számára az ilyen viselkedés teljesen elképzelhetetlen lett volna.

Tanulság? Az elfojtott düh sokkal súlyosabb probléma, mint amilyennek gondolni szeretnénk. Azon túl, hogy csak a jóég tudja, mennyi szorongás, letargia, kiégés és depresszió okozója, az elfojtott düh a társadalombiztosításra is hatalmas terhet ró. Ha 27 éves korra képes krónikus, a kezelésre nem reagáló emésztési problémákat és fejfájást okozni, akkor vajon mit művelhet a negyvenes, ötvenes korosztállyal?

Mi van a háttérben?

Leginkább az, hogy a gyerekeket a haragjuk elfojtására neveljük, ahelyett, hogy megtanítanánk nekik, hogyan fejezzék ki anélkül, hogy azzal kárt tennének önmagukban vagy másokban. És hogy miért nem tanítjuk meg nekik? Nyilván azért, mert mi sem tudjuk, hogyan kell csinálni. Olyan kereszt ez, ami már ki tudja, mióta száll generációról generációra.

De a jó hír az, hogy ez egy olyan skill, amit sosem késő elsajátítani. Annyira nem, hogy országos programot kellene indítani a megtanítására. Nekünk, magyaroknak kiváltképp nagy szükségünk lenne rá. Aki nem hiszi, olvasson bele bármelyik tetszőleges komment szekcióba!

A megoldás

A téma nyilván mélyebb annál, hogy egy felsorolással elintézzük, mégis – ha az alábbi pontokat beépítjük az életünkbe, azzal hatalmasat léphetünk előre.

1. Fogadjuk el, hogy normális dolog időnként dühösnek lenni! Ha állandóan dühösek vagyunk, az más kérdés.
2. Tanuljuk meg kimondani: dühös vagyok! Dühös vagyok rád, mert… Dühös vagyok azért, amit tettél.
3. Próbáljuk minél konkrétabban, tényszerűbben megfogalmazni, miért is vagyunk dühösek! A szabály az, hogy az általánosítás (“Te sosem/mindig/állandóan…”) fokozza a dühünket, a konkrétumok viszont csökkentik.
4. Igyekezzünk fenntartani, folytatni a kommunikációt! Ez nehéz lesz, mert a dühös ember valójában nem akar kommunikálni. Emiatt ez kicsit Münchhausenes mutatványnak tűnik, mintha a saját hajunknál fogva akarnánk kihúzni magunkat a mocsárból. A valóságban szerencsére ez nem ennyire reménytelen.
5. Tartsuk észben, hogy az agresszió (legyen szóbeli vagy fizikai) mindig abból a kétségbeesett meggyőződésből fakad, hogy nem tudunk kommunikálni. Vagyis amíg tudunk, addig nem fajulnak el a dolgok.
6. Ha semmi más nem segít, keressünk egy tányért meg egy követ és módszeresen zúzzuk porrá a kocsibejárón!

Konklúzió

Nem a harag árt a világnak, hanem a kontrollálatlan harag. Ami többnyire azért válik kontrollálatlanná, mert túl sokáig próbáltuk elfojtani. Nem megoldás. Vagy az lesz a vége, hogy előbb-utóbb tényleg robbanunk vagy az, hogy belebetegszünk. Ne várjuk meg egyiket se!

És még valami. Sokan használják a testmozgást arra, hogy levezessék a dühüket. Ez csak tüneti kezelés. Nem helyettesíti a kommunikációt. Bár a beszámolóból nem derül ki, érdemes feltenni a kérdést: vajon Sue fejfájása azért szűnt meg, mert végzett azzal a szerencsétlen tányérral vagy azért, mert az aktus annyira felszabadította, hogy másnap meg tudta mondani az exének a frankót? Költői kérdés volt, biztos mindenki tudja rá a választ.