(Olvasási idő: 2,5 perc)
Hétfő reggel van. Pontosan 6:30-kor megszólal a telefon ébresztője. A lassan erősödő madárcsicsergés gyengéden figyelmezteti gazdáját: az éjszaka véget ért. Új nap, új feladatok, új kihívások.
Luca, a harmincas évei elején járó közgazdász kinyitja a szemét. Az agya szinte azonnal működni kezd. Luca nem tartozik a szundi szektához, nincs igénye arra, hogy még öt percet lopjon magának. Felkel, WC-re megy, aztán nekiáll elkészíteni a reggeli kávéját. Az élénk piros, podos kávéfőzőt egy éve vette, de még mindig imádja. Akárcsak az Illy kávépárnáit. Nem a legolcsóbbak, de Luca kamaszkora óta értékeli a minőséget.
Miután elkészült a kávé, leül és a telefonján megnyitja a YouTube alkalmazását. Ez az ő reggeli rituáléja. Nem a híreket böngészi, nem is a Facebook vagy az Instagram hírfolyamát. Olyan videókat keres, amiket elmenthet későbbre. Amikor majd lesz ideje végignézni ezeket.
Ahogy a YouTube algoritmusának legfrissebb válogatását nézegeti, a tekintete megakad a Válasz Online augusztus 7-i videóján: Tíz Balatonnyi víz tűnt el a talajból az elmúlt 10-15 évben. Luca bal kezében megáll a kávét kavargató kiskanál. Az rettenetesen sok.
Gyorsan elmenti a videót a megnézendők közé, de a gondolat nem hagyja nyugodni. Hirtelen ötlettől vezérelve bezárja az appot és keresni kezd az interneten. Olyan kifejezésekkel próbálkozik, mint “vízfogyasztás”, “vízlábnyom”, “vízpazarlás”. Hamar megtudja, hogy egy átlagmagyar naponta kb. 150 liter vizet használ fel. Nem kevés, de annyira talán nem is drámai. Aztán szembejön vele egy újabb fogalom.
Rejtett vízfogyasztás
Így nevezik azt a vízmennyiséget, ami az általunk fogyasztott/használt termékek előállításához szükséges. Néhány beszédes példa:
- egy csésze kávé: 140 l víz
- egy pamutpóló: 2700 l víz
- egy hamburger: 2400 l víz
- egy okostelefon: 3000 l víz
- egy csomag A/4-es papír: 5000 l víz
- 1 kg marhahús: kb. 15000 l víz
Így jöhet össze az, hogy – szemben a közvetlenül elhasznált 55 m3 vízzel – egy átlagmagyar éves vízlábnyoma 1200-1400 m3. Vagyis a rejtett vízfogyasztásunk több, mint a hússzorosa a ténylegesnek.
Hol a megoldás?
Lucát megdöbbentik a számok, de hamar összeszedi magát. Közgazdász elméjét már évek óta arra kondicionálja, hogy bármely probléma megoldásának alapfeltétele a problémával való higgadt szembenézés. Ebben az esetben persze a megoldás inkább cselekvési lehetőségeket jelent. Olyasmit, amit bárki megtehet. Lucának hirtelen ezek jutnak eszébe:
- a húsfogyasztás csökkentése
- amikor ez megoldható, használt ruha vásárlása új darabok helyett
- jobb minőségű, tartósabb műszaki cikkek vásárlása
- papírmentes iroda
- az ételpazarlás megszüntetése (vagy legalább visszaszorítása)
- a vásárlással, mint élményforrással való leszámolás
Luca nem hisz az ökoaszketizmusban és nem gondolja, hogy önmagunk sanyargatása megoldást jelenthet a bolygó problémáira. Annál inkább hisz viszont a mértékletességben. Abban is biztos, hogy az oly sokakat jellemző túlfogyasztás csak egy kétségbeesett válasz az örömtelenségre, ami az emberek életét annyira meghatározza. És persze ott vannak a státuszvásárlások is, amelyek hátterében szinte mindig az önbecsülés hiánya húzódik meg.
Luca nem is naiv. Tudja, hogy egy fecske nem csinál nyarat. De azt is tudja, hogy a demokráciának és a civilizációnak ugyanaz az első számú ellensége: a meggyőződés, miszerint az egyén tettei és hangja nem számítanak. Közgazdászként egyszerűnek látja a képletet: ha az egyének tétlensége és hallgatása annyi bajt tud okozni, amennyit már számtalanszor okozott a történelmünk során, akkor ennek nyilván az ellenkezője is igaz.
És tényleg. Ahogy Alice Walker, a “Bíborszín” írója mondta egykoron: “Az emberek a leggyakrabban úgy mondanak le a hatalmukról, hogy azt hiszik, nincs is hatalmuk.” Pedig van. A cselekvés hatalom. Az önmérséklet hatalom. A példamutatás hatalom. A hangunk hallatása a közöny vagy a félelem csendje helyett szintén hatalom. Minél többen élünk a hatalmunkkal, az annál többet ér. A világ megváltoztatható. De csak akkor, ha nem arra várunk, hogy valaki más tegye meg.