Hétfő reggel a hajdúszoboszlói Penny Market dolgozói még biztosan nem sejtették, hogy délutánra ők lesznek az ország első kabrió áruháza. Valószínűleg nem is vágytak rá. A kabriózás egy életérzés, de sokat számít, szabad akaratunkból csináljuk-e.

Sajnos nem a hajdúszoboszlói Penny volt az egyetlen, ahol a természet megmutatta: picit több tiszteletet és alázatot várna el. Főleg a modern, nyugati civilizációban próbálunk már régóta Istent játszani és egyre gyakrabban el is hisszük, hogy sikerült. Egészen addig, amíg egy, a hétfői viharhoz hasonló tasli arra nem késztet minket, hogy újragondoljuk a dolgot.

Reziliencia? Az meg mi?

Talán egyszer majd tökéletes lesz az életünk. De addig is, amíg ez be nem következik, érdemes elővenni az egyik legértékesebb emberi képességet: a rezilienciát. Két okból is. Egyrészt azért, mert a kényelemre optimalizált életünk talán pont ezt a képességünket fenyegeti leginkább. Másrészt, ahogy a klíma, az időjárás (ezzel együtt pedig a társadalmunk) változik, talán pont erre a képességünkre lesz leginkább szükségünk.

A reziliencia kb. rugalmas ellenálló képességet jelent. Amire tulajdonképpen van egy régi és szép magyar kifejezésünk: a hajlandóság. A “hajlandó” azt jelenti, hogy valami hajlik, de nem törik. Mint amikor egy rugalmas fa a szélviharban egészen a földig hajlik, így az sem kettétörni, sem a földből kicsavarni nem tudja.

Ha utánanézünk a reziliencia szó eredetének, azt találjuk, hogy visszapattanást jelentett. Ez egyrészt határozottan rezonál a hajlandóságra, másfelől arra is rámutat, mi a különbség a reziliens és a toxikusan pozitív személyiség között.

Az normális, ha nem süt mindig a nap

A reziliencia lényege nem az, hogy mindig jól vagyunk. Aki mindig jól van, az vagy szimplán képmutató vagy ennél komolyabb problémái vannak. A reziliens személyiség nem próbál kétségbeesetten jót találni a hétfői viharban vagy a texasi villámárban. Hajlandó arra, hogy megrendült, szomorú, csalódott, kiábrándult, Uram bocsá’ reményvesztett legyen.

Csak nem marad úgy. Ez a reziliencia sava-borsa. Visszapattanás. Indokolt esetben indokolt sírni, gyászolni, letaglózva lenni. Aki nem hajlandó ezekre, az idővel törni fog. Mert lehetünk bármilyen kemények, az biztos, hogy az élet keményebb.

Hogyan legyünk rugalmasabbak?

Valószínűleg ezer dolgot tehetünk annak érdekében, hogy fejlesszük a rezilienciánkat. De van valami, ami világítótoronyként emelkedik ki a mezőnyből. A társas kapcsolatok. A valódi kötődések. A barátságok. A “számíthatsz rám, számíthatok rád” érzése. A családi egység.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra! Mert mintha ellentmondásba ütköztünk volna. Egyrészt bátran kijelenthetjük, hogy egy átlagembernek sosem volt még annyi ismerőse a történelemben, mint most. Másrészt viszont sosem érezte még ennyi ember magányosnak magát, mint napjainkban. Hol van a kutya eltemetve?

Mennyiség vs. minőség

Amióta a Facebook és társai beférkőztek az életünkbe, sokak számára vált referenciává, hogy hány ismerősük van. És sok embert ismerni egyáltalán nem rossz. De… Hányan vannak közülük, akiknek igazán meg tudnánk nyílni? A világban állítólag túl kevés a pszichológus. Nézőpont kérdése. Szerintünk barátból van túl kevés.

A kérdés az, hogy miért? És erre megint egy sor válasz létezik. A modern életvitel, az állandó rohanás, az elszigetelődés. Igaz. De van itt még valami. 

Érdekek és értékek

Egyre inkább érdekvezérelt életet élünk. Ahelyett, hogy értékvezérelt életet élnénk. Az érdekvezérelt élet sok laza, felszínes kapcsolatot kíván. A mély, őszinte barátságok az értékvezérelt élet kiváltságai. És mivel a barátságok a reziliencia legfőbb üzemanyaga, így azáltal válhatunk ellenállóbbá, ha értékvezérelt életet élünk.

De mit jelent ez? Azt, hogy nem törődünk az érdekeinkkel? A legkevésbé sem. Az értékvezérelt élet azt jelenti, hogy ha és amennyiben az érdekeink összeütközésbe kerülnek az értékeinkkel, többnyire az utóbbiak győznek.

Jól élni fontos. Helyesen, becsületesen, hűségesen élni még fontosabb. Nem ódivatú lovagiasságból. A viszonyítási pontok miatt. Minél inkább külső tényezőkhöz kötjük az önértékelésünket, annál törékenyebbek, kiszolgáltatottabbak leszünk. Minél inkább táplálkozik az önértékelésünk a belső értékekből, annál erősebbé, szívósabbá, sebezhetetlenebbé válunk. Persze az élet viharaitól ez sem ment meg minket. De segít könnyebben átvészelni őket.