Angolul work-life balance. Az utóbbi évek egyik legdivatosabb kifejezése. Nyilván azért, mert a saját bőrünkön érezzük: a munka jött, látott és csendben einstandolta az életünket.

“Bárcsak több időm lenne!”

Amikor az elfoglalt, agyonhajszolt és közepesre nyúzott vállalkozót/cégvezetőt/bárkit megkérdezünk arról, mi a legnagyobb problémája az életében, a válasz nagyon gyakran ez: nem jut elég időm a családomra. És ezzel a kijelentéssel sikerül is megoldhatatlanná konzerválni a problémát.

Mert az, hogy kevesebbet dolgozzanak, legfeljebb elvi lehetőség. A 24 órás keretrendszert pedig a newtoni fizika nem engedi érdemben változtatni. Így marad minden változatlanul. Legfeljebb a bűntudat és a megbánás érzése halmozódik.

De biztos, hogy az idő a kevés?

Ez egy aljas kérdés. De ha a kíméletlenségig fokozzuk az őszinteséget, be kell látnunk: az agyonhajszolt vállalkozónak/vezetőnek jóval nagyobb az igénye a munkára, mint sok embertársának. Ha ezt elvesszük tőle, boldogtalanná tesszük. 

Ezzel egyébként az érintettek rendszeresen próbálkoznak. Megerőszakolják magukat a “család érdekében”. Nem lesz benne köszönet.

A minőség előrébb való

A munka-magánélet egyensúly elsődleges mutatója nem az idő. Hanem a jelenlét. Hogy amikor ott vagyunk, akkor valóban ott vagyunk. Napi egy óra osztatlan figyelem, őszinte érdeklődés, valódi kommunikáció sokkal többet ér, mint napi 4 óra abból, hogy ugyanabban a légtérben nyomkodja mindenki a saját telefonját.

Az egyensúly nem az idővel való zsonglőrködésről szól. Hanem arról, hogy határokat húzunk. Nem katasztrófa, hogy kevesebb idő jut a családra, amíg az együtt töltött idő valóban minőségi. És mégegyszer hangsúlyozzuk: ez nem a drága programokon múlik. Hanem a figyelmen, az őszinte egymás felé forduláson. A nyílt és valódi kommunikáción.

A minőség ára

“Nem tudtam elmenni a gyerek iskolai ünnepségére, mert egy halaszthatatlan tárgyalásom volt.” – Mindannyian mondtunk már ehhez hasonlót. Ha tényleg komolyan gondoljuk a munka-magánélet egyensúlyt, akkor ez azzal kezdődik, hogy már-már kegyetlenségig fokozzuk az önmagunkkal szembeni őszinteséget.

“Úgy döntöttem, hogy a gyerek iskolai ünnepsége helyett inkább egy tárgyalásra megyek.” – Rosszul hangzik? Pedig ez az igazság. És ha elfogadjuk, azzal jelentős lépést teszünk az egyensúly irányába.

Mert minél ritkábban folyamodunk ahhoz az eszközhöz, hogy a vállalkozás, a munka, a körülmények bábjának tekintsük magunkat, annál inkább visszaszerezzük/megtartjuk az irányítást. És annál közelebb kerülünk a minőségi magánélethez.

Ez nem olyasmi, ami máról holnapra tökéletesen megvalósítható. Erre törekednünk kell. Ne legyenek illúzióink: keserű lesz, mint a csukamájolaj. De ha tényleg fontos a gyógyulás, nem szoktunk a gyógyszer ízére panaszkodni. Ennek a gyógyszernek pedig még mellékhatásai sincsenek.