Az egészség (vagy inkább: annak hiánya) az idő múlásával egyenes arányban válik beszédtémává. Az óvodások döbbenetesen keveset beszélgetnek az egészségükről. Egy nyugdíjas otthonban jó eséllyel ez az első számú beszédtéma.

Pedig az, hogy beszélünk róla, semmin sem változtat. Miért csináljuk mégis? Steven Pressfieldnek ”A művészet háborúja” c. könyvében van egy erős mondata erre: gondjaink a hírnév hamis változatai. Amikor panaszkodunk, a figyelem kitüntetésében részesülünk. Minél nagyobb a dráma, annál magasabb fokozatú a kitüntetés.

De ha mélyebbre ásunk, észrevehetjük: van, ami miatt panaszkodunk és van, ami miatt bánkódunk. A koleszterinszint, a magas vérnyomás és vércukorszint hálás alanyai a panaszkodásnak. Bánkódni viszont nem ezek miatt fogunk.

Amit tényleg bánunk majd, az a mobilitásunk, a mozgékonyságunk elveszítése. Hogy egyre kevésbé lehetünk fürgék, magabiztosak, önállók. Az, aki már képtelen leguggolni, felmenni a lépcsőn vagy tetszése szerint átsétálni a város másik végébe, valószínűleg boldogan elcserélné ezt egy magas koleszterinszintre.

Ezért ne dőljünk be az egészség illúziójának! Az, hogy jók a laboreredményeink, fontos ugyan, de másodlagos. Az első a mobilitásunk. Ennek három összetevője van:

• az ízületeink rugalmassága, mozgástartománya
• az izomerő
• az egyensúlyérzék

Az, hogy (egy adott ponton túl) az idő előrehaladtával mindhárom csökken, teljesen normális. Az viszont nem normális, ha olyan szintre csökkennek, hogy az már rontja az életminőségünket. Az, hogy egy idős embernek merevnek, rozogának és bizonytalannak kell lennie, csak attól válik igazzá, mert egyetértünk vele. És mivel egyetértünk vele, hagyjuk is bekövetkezni. Az ember szereti, ha igaza van.

Tanulságos belegondolni, hogy manapság mennyit költünk kényelemre. Pedig annál kényelmesebb nincs, mint amikor a testünk azt csinálja, amit akarunk. Mozgékonynak lenni iszonyúan kényelmes. Ne adjuk fel, ne engedjünk belőle!